ÚJ BLOG!:)

Nézzetek be az új blogra!;)

Várom a feliratkozó, Rendszeres Olvasókat, és a kommenteket! A mai nap folyamán jön az első fejezet!

Tolvajok királynője

'Míg a halál el nem választ' 9. fejezet Boldogan éltek amíg meg nem...

Utolsó fejezet, és ezzel könnyes búcsút veszünk a sztoritól!:) <3

Jó olvasást!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Boldogan éltek, amíg meg nem...

( Befejező fejezet )

- Hallasz valamit? – kíváncsiskodtam.
Damon a hasamra tette a fülét, úgy hallgatózott. – Igen. Horkolást.
- Horkolást?
- Úgy horkol, mint az anyja!
Vállon vágtam. – Hülye!
Az ágyban feküdtünk, egy kis óvatos együttlét után. Hallgatózott, mit csinál a kicsikénk. Meztelen hátán pihent a kezem, és imádtam, ahogy a puha bőréhez érhettem.
- Szuszog! Alszik! Nem csodálom, hogy kifáradt!
- Korán kezdi a disznókodást, ha meglesett!
Közösen felnevettünk.
- Sosem lehet elég korán elkezdeni!
Feljebb kúszott egy pusziért, és mellém hanyatlott. – Rosszcsont kölyök lesz!
- Mint az anyja!
- HÉ! – kiáltottam sértődötten.
Oldalra hemperegtem, felvetettem a lábamat a derekára…

*

- Izgulok!
- Miért? Csodálatos vagy!
Nemrég érkeztünk haza, szerelmem annyira buzgó mócsing volt, hogy a szükséges ruhákat már át is hozatta hozzá, így egyből az új otthonomba kocsikáztunk. Stefan Elenánál volt, ezért titokban ki tudtunk pakolni a számomra, addig Damon végigtelefonált mindenkit, hogy gyűljön a nappaliba.
Senki sem tudta mire vélni ezt, még nekem is szokatlan volt. Nagy hassal megjelenek mások előtt. Egy lenge, térdig érő ruhát kaptam fel, ami alól megint csak szép ívben domborodott a pocakom.
- Köszi!
Már mindenki lent volt, csak mi tököltünk fent.
- Lemegyek előre! Majd ha jelzek, akkor gyere le! Stílusos, felejthetetlen belépőt akarok, hogy irigykedjenek az én drága szerelmemre!
- Damon ez…
Egy csókkal tapasztotta le a számat, nem hagyta, hogy beszéljek.
- Css! Showtime bébi!
Kisurrantunk az ajtóhoz, ott félig nyitva hagyta nekem azt, és kilépett. Megállt a lépcsőnél, és onnan hallottam a szavait. – Nos, lenne egy kis meglepetésem, nektek! Totál meg fogtok lepődni, az állatok koppanni fog, stb ilyesfajta szöveg. Nem mindennapi dolog történt…
Bazsalyogva cirógattam a hasamat. – Látod Damon? Apu jó lélek! Nagy szerencsénk van vele, remélem, tudod! És azt is, hogy nagyon szeretünk, kis huncutkám!
Éppen aludt a drága, nem is akartam tovább zargatni. Párszor végigsimítottam a tenyeremet a pocakomon, amikor visszatértem Damon bevonuló felkonferálásához.
- Lássátok a csodát, vagy… ilyesmi! Gyere szívem!
Döbbent csend örvénylett a nappaliban, és csak ránk vártak. Lassan, csoszogva érkeztem meg a lépcsőhöz, ahol már várt a lovagom. Felkocogott hozzám, és segített lejönni. Felsikoltottam volna örömömben, amikor megláttam a többieket.
- Sziasztok!
Ugyanaz a meglepettség látszott mindenki arcán. Sorba végighordoztam a tekintetemet rajtuk. Oldalt, hozzám legközelebb a szép szemű Matt feszengett, és Tyler, tágra nyílt szemekkel, hozzájuk csatlakozott Caroline, Bonnie, Jeremy, tátott szájjal állva. Elena Stefan karjaiban félmosolyra rándította a száját, mint a párja. Tényleg egymáshoz illenek.
Végül Ric, és Inari mosolygott rám, fejcsóválva. Mintha mindhárman egy családból származnánk, annyira hasonlítottak a mozdulataink.
- Úr Isten! – Carolie visítva rohant hozzám, mielőtt óvatosan megölelt, azért Damon figyelmeztette.
- Óvatosan szöszi!
- Vigyázok! – sipákolta, amint elém érve, óvatosan megszorított. – Gratulálok!
- Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte Elena.
Caroline izgatottan tanulmányozgatott, közben válaszoltam. – Klaus tévedett. Igenis, lehet gyermekem, a tisztavérűségem miatt!
Biccentett, miszerint érti.
- Hát, úgy néz ki, nagybácsi leszel, Stefan! – Damon odaballagott a tesójához, és megveregette a vállát.
- Te meg apuka!
- Ne is mondd! Öregszem!
Láttam, ahogy egymást megölelve nevetnek, fiatalosan, és szinte megelevenedett magam előtt az, hogyan tették ezt emberi élettől dúlóan. Damon a duójukhoz húzta Ricet, így trió lett belőlek. – Egy vámpírvadász lesz az apósom!
- Ha valami baja lesz valamelyikőjüknek, karóval foglak megölelni!
- Vettem!
A többiek mind körém gyűltek, kérdezősködtek, gratuláltak. Apa alaposan megnézett, még Stefan is, és meghallgatta a hasam, mint egy jó nagybácsi.
- Bonnie, ugye lesztek a keresztszülők Jeremyvel?
Boldogan bólogatva megint átkarolt mindkettő. – Rettentő nagy megtiszteltetés lenne!
Egy kellemes társasághoz hasonlóan beszélgettünk, amikor egy visszafogott köhintés rántott ki minket a csevegésből. – Lám, lám!
Felnéztem, egyenesen görcsbe rándultam. A fiam is tudta, hogy ez a félelmetes lény, Klaus, és ösztönösen összegörnyedt a pocimban. Damon azonnal hozzám lépett védelemre.
- Mit keresel itt?
- Jöttem megnézni a drága Analiat! Szóval a hír igaz!
- Igaz, mint látod!
Hátul összefűzött ujjakkal állt, mint egy úriember. Odaakartam menni, Damon sajnos másképp gondolta. – Ne menj! Mit csinálsz?
- Egy perc az egész! – suttogtam, megnyugtató csókunk után. – Minden rendben lesz!
Aput is meggyőztem az egyik hatásos pillantásommal, majd a nappali lépcsőjéhez igyekezve lefékeztem. – Örülsz, mint látom!
Én is vigyorogtam kajánul. A harciasság hevében nevettem, nem a látványából fakadó vidámságtól. – Boldog vagyok!
- Ha te is, én is!
- A vérvonal tehát folytatódik! Látom, nem lankadsz kimutatni ezt!
Kifakadt belőle egy kis kuncogás.
- Hát, igen! Ezért is jöttem.
- Ha a gyerekemet akarod, ki kell, hogy ábrándítsalak, mert akkor csúnyán elintézlek!
- Nyugodj meg, kedvesem! Látom, a kis pubertáskori dolog tovaszállt a terhesség miatt.
Tényleg... Erre nem is gondoltam!
- Azért jöttem, hogy kijelentsem, elmegyek.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
- Parancsolsz?
- Elmegyek, Ana!
- Miért?
- Azért, mert már nem te vagy az egyetlen, aki tisztavérű lesz! Remélhetőleg ez a királyi vonal évszázadokig élni fog majd, és a tagjai közülük valaki úgy dönt, hogy a nemes vérét egy ilyen nemes célért felajánlja. Egy jobb világ, egy szebb jövő reményében.
Grimaszoltam. – Ennyi? Lelépsz?
- Igen, a ma használt szavaitokkal élve, lelépek.
- Nem is vagy dühös Rebekah miatt?
- Miért legyek? Idegesítő volt, nem tanult a hibáiból, ráadásul naivan élt. Megérdemelte a halált!
- A húgodról beszélsz! – nyögte be Stefan.
- Szörnyeteg – suttogta egyhangúlag Caroline, Bonnie, és Elena is.
- Aki gyenge, meghal Ana! Ezt te is jól tudod! Ő gyenge volt, és kész! Ennyi a magyarázat!
- Honnan tudjam, hogy nem kamuzol, és tényleg elmész?
- A szavamat adom. Úriemberként, betartom a szavam, ha addig élek is. Nem zavarlak tovább titeket!
- Kész öröm! – gúnyolódott a hátam mögött Damon.
- Életem legszebb pillanata ez!
Tyler monológjára Klaus is kuncogott.
- Nos, engedelmetekkel, távozom! Ana, - a kezemért nyúlt – valahol még találkozunk! Egyszer!
- Talán.
Egy búcsúcsókot kaptam a kézejemre, és hercegi kecsességgel elhagyta a házat. Némaság volt köztünk, aztán a visszatartott levegőt egy jókedvű kiáltással engedték szabadjára.

*3 évvel később*
A nyári napsütés tökéletes volt egy kinti játékra. Damon is ezt tette a fiúnkkal. Az ablakból figyeltem, hogyan kártyázik apa és fia, messze a fűben. A fiam kiköpött apja lett. Talpig fekete cuccok, fekete szem, és haj. Ott ült, a most fehér inges, barna farmeros apja ölében, mindketten mezítláb.
Annyira boldogok vagyunk! Nagyon.
Stefan és Elena, meg a többiek is kint vannak a strandon. Mi azért nem mentünk, mert tegnap mi is voltunk, és baromira elfáradtunk. Ma itthon töltjük a szombatot, holnap meg meglátjuk.
Ki tudja, mit hoz a holnap?
Ez lett a kedvenc mondásom, amióta tudomásomra jutott a terhesség, vagy mikor Damon napról napra megváltozott. Ott van még Klaus távozása, és az eljegyzésem. Mind, mind erre utaló események.
Reggel kaptam egy levelet, amit most akartam felbontani. Míg nem tudom, ki a levél írója, addig nem mutatom meg Damonnak. Egy csinos, régies boríték volt, rajta a nevemmel. Felbontás előtt kinéztem a két nagy gyerekre odakint, és kacéran végül is belekezdtem.

„Analia!
Nagyon jó ellenfélnek bizonyultál, belátom! Kiütöttél a nyeregből, vagyis abból, ami Damont érinti! Hallok, és látok mindent! Ennivalóak vagytok együtt, ahogy a kicsi fiad is! Szó szerint! Ne vedd komolyan… Elgondolkoztam egy kicsit, mikor kidobtál, és rájöttem, hogy jó lenne az életemmel foglalkoznom ahelyett, hogy bujkálok, vagy hajkurászom az uncsi Salvatore-kat! Ezért aztán Hawaii-ról írok neked! Sok boldogságot kívánok, meg stb, amit ilyenkor mondanak! Nekem megvan… temérdek, undorítóan sok szexi pasi legyez a napsütésben, míg te beéred egyel! A Salvatorekat örökre elfelejtem, bár kitudja, hogy milyen férfivá válik a kisfiad! Lesz időnk egymást megismerni!
Valahol, valamikor, majd találkozunk!
Addig is, sok szerencsét!
Katherine” 
 
A levél végére feldobódtam. Ez a nő, szeszélyesebb, mint gondoltam. Visszacsomagoltam a levelet. Nem mutatom meg Damonnak. Úgy érzem, ez a levél csak nekem szól. Csakis nekem.
Gondosan eltettem, mielőtt kimentem a nyári napra. A Salvatore birtokon átvágva értem el a fiúkhoz, akik már félúton észrevettek, de visszafordultak letudni az utolsó kört.
- Hé! – kurjantott a szerelmem, amikor odaértem épp. – Csaltál, te kölyök!
Az említett ártatlanul nevetett. – Nem is, apu!
- És még hazudsz is szemtelen kölyke!
Megcsiklandozta kicsi Damont, pont akkor helyeztem le magam a fűbe. – Sziasztok!
- Anyu!
Hajoltam is megpuszilni a kicsit, majd a nagyot, az apukát, szájon, hosszasan. – Szia bébi! Képzeld, a fiunk csalt! – panaszolta őrült nagy problémának statuálva.
- Apja fia!
- Tényleg?
Damon kuncogott az ölünkben. – Ühüm.
- Na megállj!
Gyors puszikat adott a kicsi hajába, aki kaparászott a levegőben. – Holnap ugye megyünk a nagypapihoz?
- Persze kicsim!
- Megint? – nyafogott Damon. – Szólj rá apádra, mert rászokatja a gyereket a fagyira!
- Miért? Annyit kap, amennyit akar!
- Igen, de mindig húzza a fülem, hogy vigyem Ric-hez! 
Ric is boldog volt. Meredith-tel hosszú ideje együtt vannak, és mondanom sem kell, dúl a szerelem. A házasságon is törték már a fejüket, amit nem bántam. Meredith egy aranyos nő, szimpatikus. Sokat segített nekem. A terhességet ő felügyelte, csak úgy, mint Bonnie, a boszorkányképességével. Noymon követte a kicsi fejlődését, és a gondolatait is hallotta néha. Nagyon izgalmas volt.
A szülést Meredith egyik ismerőse, egy nagyon jó szakember vezette le. Hamar megvoltunk, alig voltak fájásaim. Sosem felejtem el Damon várakozó képét, amikor az átlátszó ablakon kikukucskáltam fekvés közben. Fel-alá járkált. Ric meg is nevette, aki szintén odakint várakozott.
És most, két éves kisfiammal ültünk hármasban, az udvaron.
- Itthon is van fagyi!
A fiam szeme egyből felcsillant. – Igen?
- Persze! Később odaadom!
- Oké! És mikor megyünk Bonnie nénihez, és Hilly-hez?
Igen, nos nem sokkal azután, hogy a gyerekvállalás bejött nálunk, Bonniék követtek minket. Úgy egy évvel később, és két évvel ezelőtt megszületett Hilary, a kislányuk. Stefan és Elena a két keresztszülő, és őt, meg Damont is a tenyerükön hordozzák.
- Tetszik neked Hilly, mi? – bökdöste az apja.
Hilly-nek nevezi Hilaryt, de csakis neki szabad.
- Igen!
- Korán kezded fiam! És miért pont egy boszival? Utálom a boszikat!
- Damon – pirítottam rá, ráncolt homlokkal. – Ez most nem érdekes! Had legyenek együtt!
- Jól van! – húzta el a száját. – Csajozz nyugodtan.
- Kinyitottam a borítékot!
A két Damon összeszedte a lapokat, az idősebbik hozzám intézte a kérdését. – És ki írt?
- Mondjuk úgy, hogy egy régi jó barát!
- Értem.
Sosem hittem volna, hogy így hívom még Katherinet, de megtörtént.
Boldogan végeztek a kártyák összerakásával, mire az én kis rosszcsontom a teli dobozt kezdte el dobálni. Volt egy pillanatnyi időnk egymással Damonnal. Csókolóztunk, nagyon röviden. A szavai ma is a fülemben csengenek, amiket az ajkaimba suttogott. - Szeretlek! Köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy megajándékoztál egy ilyen rosszcsonttal! Ti vagytok az életem! Az a tiszta élet, amiben vágytam egy szerető családra, és az az élet, ami kirántott engem a sötét fertőből, amiben éltem! Köszönöm, hogy megtanítottál őszintén, örökre szeretni!

VÉGE!

'Míg a halál el nem választ' 8. fejezet Azok a bizonyos tettek

Elérkeztünk a blog utolsó előtti fejezetéhez!:)

Remélem szerettétek olvasni!

Még ma hozom az utolsó részt!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Azok a bizonyos tettek

(Véglegesen befejező fejezet előtti rész) 

Meg sem tudtam szólalni, főleg, amikor már Alaric is csendben maradt. Valahogy zavart a nagy csend.
Egy gyerek! Jézus Isten, ilyesmi hogy történhetett meg velem?
A velem szemben ülő nem szólt semmit, némán tolta elém a kis papírt, rajta a címmel, majd meggondolva magát hozzáfűzte. – Ez lenne az! Minden rajtad áll, vagy bukik!
A papírfecnit figyeltem, majdnem szétvetett a kíváncsiság. Ana nagy hassal… amiben ifjabb Damon Salvatore lakozik. Nem bírtam elképzelni, hogy fog kinézni, vagy Anat, a hasában a babával.
Most láthatom! Esélyt kaptam a folytatásra!
Feltekintettem a nyugdíjas vadászra, aki a legjobb fej haver a világon!

*Analia*
- Mi a baj Damon?
Nagy mozgolódás ment a hasamba.
- Bulizunk, bulizunk?
Letettem a könyvemet, és a már nagy hasamat simogattam. Egy egyszerű, fehér csipkés hálóingben voltam, ami jobban kiemelte a méreteimet.
- Miért lettél ilyen ideges, kisfiam?
Nem vártam választ, csupán költői kérdést tettem fel drága gyermekemnek, aki picit megnyugodott. Odakint zajt hallottam, és egy halk, diszkrét, zavart kopogás jött az ajtótól.
- Ez meg ki lehet? – szóltam a picihez. – Nézzük meg!
Nagy nehezen kihámoztam magam a takaróból, és az ágyból, feltápászkodásom után csoszogtam az ajtóhoz. Összehúztam magamon a hálóinget, úgy nyitottam ki az ajtót.
A kicsapott ajtó mögé akkor néztem, amikor az tényleg kinyílt. Nem voltam annyira eszes, hogy kikukucskáljak, ki az esetleges látogató. A lábam a földbe gyökerezett, a torkomban egy gombóc keletkezett, és a gyomrom liftezett.
A fekete kócosság, a talpig fekete ruházat, a sápadt bőr, megjelent előttem… a galaxisszerű szempár, nem párosult a pimasz vigyorral, sokkal inkább egy elképedt, ledöbbent pofi fogadott.
- Damon!
Álmodok! Ugye álmodok? Mondjátok, hogy igen! Csípjetek meg, ébresszetek fel!
A kisfiam megmozdult a hasamban izgatottságát kifejezve. Nyilván éreztem, hogy az apja a közelben van. Lefagyottan fogtam a kilincset, még mindig, a sokk szélén.
Damon szeme egyből a láthatóan megváltozott testrészemre tévedt. A szája is nyitva maradt, az őszinte érzelemvilág sugárzott róla.
Alaric… Alaric elmondta! Hogy tehette ezt velem?
- Te…
- Ana! – elveszett hangjától megrándultam.
Te jó ég, min mehetett keresztül? És én, min mentem keresztül nélküle!?
- Beszélnünk kell!
Egymás szemét pásztáztuk, és láttam benne egy kis üvegességet. Talán könnyek. Határozottan azok. Ilyet tőle, egy férfitól, másrészt a keményszívűségétől ritkán látok.
- Miért? – kérdeztem úgy, mintha nem is lenne semmi.
Ez gyerekes, egyben szánalmas volt tőlem.
Már én is könnyeztem. Nehéz volt úgy a szemébe nézni, hogy tudom, hogy ő is tudja.
- Ana, ne csináld ezt! Könyörgöm!
- Nem! – ráztam a fejem. – Hagyjuk ezt!
- Nem hagyjuk!
- Alaric elárult! Elmondta neked – öleltem át a hasamat.
Szeretettel telve követte szemével az eseménysort.
- Te mondtad el!
- Hogy?
- Ott voltam Ric mellett, amikor telefonáltál! Ő egy szót sem szólt! Nem szegte meg a szavát.
- Nem érdekel! Menj kérlek!
Be akartam zárni az ajtót, bár a lábával kitámasztotta. Kétségbeesetten hátráltam el a félhomályban, Damon benyitott, és azonnal bezárta az ajtót. Hüppögve öleltem a hasamat.
Kicsi Damon!
- Ana!
- Nem!
Belé akartam fojtani a szót, de mindkettőnkből folytak a szavak.
- Ana kérlek! Miért vagy ilyen?
Szomorúság, csalódottság, vágy. Ez jellemezte most őt.
Halkan, nyögdécselve szipogtam. – Miattad!
- Mit tettem?
- Damon! Ne gyere közelebb! Menj el, kérlek!
- Miért?
A közeledő lépteitől már nem volt hová menekülnöm. Könyörgő pillantásom egy nagy, fájdalomtól teli falba ütközött.
- Azt akarom, hogy boldog legyél!
- Miből gondolod, hogy most nem vagyok az?
- Te szeretsz szabadon élni… és azt mondtad, hogy nem szeretnél saját gyereket!
- Nem is!
- Erről van szó!
- Nem! Figyelj! Hallgass meg!
Két vállamnál fogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ahelyett, hogy ezt tettem, a fejemet rázva sírtam. Az érzékenység felfokozódott bennem, a terhesség miatt.
- Ne kínozz!
- Nem kínozlak!
Az állam alá nyúlt, könnytől áztatott arcomat szembe fordította az övéve, elmélyült a tekintetemben, igazgatta a csapzott frizurámat. – Nem akarod ezt a gyereket! Miért nem örülsz akkor, hogy nem kell vele foglalkoznod?
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Úgy nevelem, hogy ne tudjon rólad, ha akarod és…
- Hallgass már meg! – kiáltotta őrjöngve.
Összerezzentem.
Hangosan bőgtem. Abba sem tudtam hagyni. Győzködésével sem adtam alább a vergődésben. Puha mellkasához vont, csitított, simogatott, amit olyan rég nem éreztem. Annyira, hogy elvonási tüneteim voltak.
- Ana, nyugi! Itt vagyok!
Ettől még jobban sírni kezdtem. A boldogság, hogy megint magamhoz ölelhettem. El sem bírtam engedni, ahogy a karjaimat köré bilincseltem.
- Szeretlek!
- De a gyereket nem – makogtam. – Ő ártatlan, és…
- Tudom! Most végre meghallgatsz?
Bármennyire is örültem, valami olyasmi ugrott be amit nem engedhettem.
- Nem vetetem el! Szó sem lehet róla!
- Említeni sem akartam! Szeretném őt! Téged is akarlak!
- Mi?
Most végre úgy hullottam a keze közé, olyan nyugodtan, mint egy kezesbárány.
- Ana! – szorosan hozzám bújt. – Anam!
A szólítgatásra a sírásom is elmúlt. A friss könnypatakok jelezték még egyedül, hogy percekkel ezelőtt sírtam. – Az a helyzet, hogy tényleg nem szeretnék saját gyereket! Mástól… Érted?
Két kezébe fogta az arcomat, egy aranyos mosoly után homlokon puszilt.
- Csak tőled! Senki mástól, kizárólag, tőled!
- De hát…
- Mondtam hülyeségeket, csináltam eget verő baromságokat, viszont egy valamit nem bántam meg! Hogy megismertelek, és beléd szerettem. Ő pedig, - éreztem, hogy a keze lejjebb csúszik a karomról, a hálóingemen keresztül a domborodó hasamra – ennek a jó döntésnek a gyümölcse!
A lábam fel akarta adni a szolgálatot. Annyira utáltam a nyálas, romantikus dolgokat. Tényleg, szívből megvetettem. És most, tessék. Benne vagyok, pityergek, a férfi, akit szeretek, a hasamat simogatja, és azt mondja, szeret, engem is, ahogy a kisfiát is.
Sosem hittem volna a legelején Damonről, hogy képes lenne ilyesmire. Sosem. Erre az ölében tart, imád, és sosem enged el.
- Damon…
- Akarlak titeket Ana! Ha törik, ha szakad, márpedig odaviszlek magamhoz, mint a menyasszonyomat, és mint a gyerekem anyját a Salvatore házhoz! Velem fogsz élni! Ami az enyém, az a tiéd! És ha nagyon akarod, Alaric is hozzánk költözhet, hogy ne legyen neked kényelmetlen, vagy mit tudom én… Csak gyere velem haza! Épp elég volt nélküled élnem egy hónapot!
Bele kellett kapaszkodnom a dzsekijébe, hogy ne essek el. Az ajkaim remegtek, ahogy elmosolyodva megint sírni kezdtem örömömben.
- Én is ezt akarom!
- Tényleg?
Abban a pillanatban, hogy szembe kerültünk, már csókoltam is, szenvedélyesen, minden elfojtott érzésemet belevíve, amit elfojtottam hosszú ideje. A számba bújt a nyelve, az enyém meg az övébe. A kezünk egymásra simult a hasamon, aminek lakója nyugodtan nyújtózott, hogy a kínos részek elől az alvásba meneküljön.

'Míg a halál el nem választ' 7. fejezet Csoda

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Csoda

*Damon*
- Miért van mindig ez? – panaszkodtam az esti whiskyadagom felett. – Miért?
Egy hónap keserves kínszenvedés. Egy hónap hiábavaló keresés, mindennapi berúgás. Semmi. Ana, eltűnt.
- Nem tudom!
- Persze! Tudom, hogy beszélsz vele telefonon!
- Igen, csakhogy sosem mondja meg, hol van! – mondta morcosan, a kanapén iszogatva Ric.
- Hogy van?
- Jól.
- Ma is telefonált?
- Igen – bólintott. – Kérdezett felőled is.
- Csoda! – nevettem hangosan.
- Elmondtam neki, hogy nem vagy jól!
Cinikusan felhörögtem. – Nem vagyok jól? Tényleg? Ez nem újság…
- Elsírta magát.
Az üveg megállt a kezemben, amikor a számhoz akartam emelni.
Sírt? Miattam? Ezek szerint törődik velem?
- Nem akarta ezt. De muszáj volt!
- Miért muszáj? – fakadtam ki. – Mondd el, miért, mert nem értem!
- Tudod a választ!
- Igen, tudom! – szorítottam meg az üveget. Az hirtelen szilánkokra hullott, a tartalma a szőnyegre borult, a kezemet mélyen felvágta az egyik darab.
- Haver…
Nem káromkodott, nem ordította le a fejemet, semmi. Alaric megértő volt, mint mindig, és jobb, mint egy pszichológus.
- Szörnyű ez a tehetetlenség Ric! Tudni, hogy valahol, valaki téged szeret, te pedig őt, és nem lehettek együtt… mindennél rosszabb! – utáltam magam, hogy ennyit pofázok az érzéseimről, de egyszerűen, muszáj volt. – Mintha a másik felemet vesztettem volna el. Érted? Kiszakították volna a szívemet, erre nem maradt semmi. Fáj. Bevallom, fáj!
Ric a kanapén mozdulatlan maradt. Hallgatott, mélyen hallgatott, amennyire csak tudott.
Ez a csend ínyemre is volt, meg nem is, úgyhogy én is kussoltam. A semmiből azonban Ric a zsebébe nyúlt, és azzal kezdett szarakodni.
- Mit csinálsz?
- Tényleg nagyon szereted Anat, igaz?
- Miféle hülye kérdés ez? Igen!
Halványan elmosolyodott, letette a telefonját az asztalra, majd megnyomva egy gombot, a térdén támaszkodva várt. Pittyegés ütötte meg a fülemet.
- Ric! – egy kedves, meleg köszönés jött a kihangosított vonal másik végéről.
Ana hangja!
Hatalmasat dobbant a szívem. Akkorát, hogy belesajdult. Ki akart repülni a mellkasomból, messzire.
- Szia kicsim! Nem zavarlak?
- Nem! Miért hívsz? – kuncogott.
Az édes kuncogása.
- Szerettem volna hallani a hangod!
Ric alig bírta megállni, hogy ne nevessen hangosan, amikor meglátott, tátott szájjal, és remegő lábakkal.
- Jaj, apu! Jól van! Miujság?
- Semmi különös! Képzeld, Rebekaht megölték!
- Hogy mi? Ó, ne már! És nem én tehettem?
Igen. A helyzet az, hogy amire Ana számított, bekövetkezett. Inari véres bosszút állt a testvére miatt Rebekah-án, amit Klaus ölbe tett kézzel nézett, máig sem tudom, miért.
Alaric harsányan, nyerítve röhögött.
- Kicsikém! Hidd el, így is nagy parádé volt, nélküled is.
- Ki tette? Inari volt, igaz?
- Ő hát!
- Büszke vagyok rá! Egy gonddal kevesebb nektek…
Összenéztem Alariccal.
- Damon? – kérdezte sírós hangon.
Megfagytam, amikor a nevemet kiejtette a száján. Már-már szúrták a könnyek a szemem, annyira hiányzott.
- Nincs jól. Ki van borulva. Nem ért semmit!
Hosszú másodpercekig hallgatás volt, aztán egy mély sóhaj jött.

- Elbírom képzelni, hogy szenved… Én is szenvedek!
Akkor miért mentél el?
Mintha csak a gondolataimban olvasna, jött a válasz az előző kérdésre.
- És még csak nem is tudja, miért jöttem el. Ugye nem mondtad el neki?
- Nem – válaszolta Ric természetesen. – Megígértem, be is tartom!
- Köszönöm! Te jól vagy?
- Hiányzol! Mint itt mindenkinek! Damonnak is, nagyon!
Bólintottam. Örültem, hogy átadta neki az üzenetemet.
- Ő is nekem! Őrülten! Jaj, Ric…
Szipogott párat, hallottam, hogy megmozdult, és susogott. Letörölhette a könnyeit.
- Semmi baj, kincsem!
- Ühüm.
- Mesélj! – váltott gyorsan témát. – Hogy vagytok?
Vagytok? Akkor mégsem tévedtem… van valakije…
- Jól! – derült fel Ana. Közömbösen, fájdalmasan fixíroztam a telefont, ahelyett, hogy a szemébe nézhettem volna. – A kis vasgyúróm nagyot nőtt!
Ácsi! Ki?
- És tudod, hogy fogod hívni a babát? – kacsintott Alaric rám.
Ekkor minden beugrott. Minden.
A kép darabkái a helyére kerültek, és megértettem mindennek az okát.
Ana terhes! Gyereket vár TŐLEM!
Az erőm elveszett, elszállingózott belőlem minden élet. Emberi, avagy vámpíri. Egy szoborrá dermedtem, a pofám úgy festett, mint akit arcon csaptak egy ágyúval. Nos, először azt gondoltam, átverés, aztán szépen elvetettem ezt a gondolatot.
Hogy lehetséges ez?
Ana tisztavérű. Lehet gyereke… De Klaus azt mondta, már ő képtelen erre!
Hát tévedett. Apa leszek!
- Igen – suttogta Ana. – Damon lesz a neve.
- Istenem – nyögtem halkan, hogy meg ne hallja. A plafonra aggattam a figyelmemet.
- Biztos már, hogy fiú lesz?
- Mikor neked elmondtam, csak sejtettem… most már biztos! Érzem! Most fent van! Mocorog…
Ez egy kínzás volt számomra. Nem lehetek mellette, amikor kéne.
Ráadásul gyereket vár! Az én gyerekemet…
Még igazán fel sem tudtam fogni, mi van körülöttem.
- Élénk! Mint az apja.
- Vagy az anyja – vágta rá Ric.
- Igen!
- Akkor az apja nevét kapja…
- Igen! Legalább ennyi maradjon meg nekem tőle. Egy kis csöppség. Damon Salvatore.
- Előbb-utóbb úgy is rájön!
- Évek múltán, amikor elfelejt engem! – hadarta zavarában. – Bármennyire is nem akarom, hogy elfelejtsen, és elhagyni sem akartam… Ric, én nem akartam!
- Tudom! Nyugodj meg, meg fogja érteni!
- Annyira szeretem őt! És a kicsi Damont is!
Átkozott egy helyzet! Én is annyira szeretlek Analia!
- Figyelj, drágám! – Ana nem sírt, mert erős akart lenni a baba miatt. A mi babánk miatt. Alaric viszont így is nyugtatta az idegeit. – A napokban szeretnélek meglátogatni! Lehetséges lenne?
- Persze!
Rájöttem ám Alaric trükkjére. Ana megkérte, hogy ne mondja el nekem a tartózkodási helyét, ezért most, telefonon keresztül, a tudtán kívül ráveszi, hogy ő maga mondja meg nekem, hol van.
- Van nálad toll, és papír?
- Aha! – Ric a tollal írta is, amit Ana mondott. – Köszönöm kicsim! Hamarosan találkozunk!
- Szeretlek! Vigyázz magadra!
- Én is titeket! Te meg magadra, és kicsi Damonra!
- Meglesz! Szia!
- Szia!

'Míg a halál el nem választ' 6. fejezet Tombolás

Jó olvasást!;)

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Tombolás

Magabiztosan vezettem Alaric kocsiját, amit teljes mértékben nekem ajándékozott. Örültem is, meg nem is, amikor leparkoltam a kiválasztott hotelhez, több száz kilométerrel Mystic Falls-tól, biztonságos távolságban. Még indulás előtt néztem fel a netre, és leltem rá, így a választás nem tartott sokáig, mivel egyszerű, jó, és nem feltűnő.

Néha a hasamra tettem a kezem.

- Jól van kis vasgyúróm! – suttogtam a fiamnak.

Éreztem, hogy fiú lesz. Tudom, hogy fiú lesz. És az apja nevét kapja, hiába is leszünk külön. A parkolóba simán be tudtam állni, mert volt hely. Sőt, alig öt autó állt meg itt. Hosszabb időre, akár hónapokra tervezem a maradásomat. Ez az egy bőrönd cucc elég lesz, mert újra fogom őket mosni, de ha nem, akkor majd bevásárolok. Amúgy is be kellesz, mivel a hasam az nőni fog, egyre nagyobb leszek. A végén akkora, mint egy ház.

Eltekertem a kulcsot, a motor leállt, megszűnt a zúgás, és a kellemes masszírozás. Fáradtan dőltem hátra a vezetőülésben, és bele is süppedtem. Felszusszantam, és simogatni kezdtem a még alig nőtt pocakomat.

Arra gondoltam folyamatosan, mi lehet most Damonnal. Vagyis helyesbítve, a picire, odabent, és a nagyra, az apjára… Mit reagál majd, ha megtudja, hogy eljöttem? Annyira kíváncsi vagyok!

Elhessegetve a témát, igyekeztem keveset gondolni rá, ami lehetetlen. Kipattantam a kocsiból, a kellemes, számomra jól eső levegőbe szippantottam. Alig vártam, hogy lehajtsam a fejem egy kényelmes párnára. Végignéztem a középosztályú hotelen, de máris megtetszett. Egy földszint volt, gondolom a dolgozóknak volt kialakítva, az emeleten meg voltak a szobák. A hotel nagyon nagy, és hosszú volt. Az emeleten lehetett vagy ötven ajtó, azaz ötven szoba, ha nem több. Éjjel-nappal is nyitva vannak. Ezt látva a táblán megkönnyebbülten vettem ki a csomagtartóból a bőröndömet, tudván, hogy jól kipihenhetem magam.

Tudok majd egyáltalán aludni a bennem motoszkáló bűntudat miatt, amit Damon elhagyása miatt érzek? Nem tudom… a kicsi Damon miatt muszáj lesz.

*Damon*

- Hol van?

Szabályosan berontottam Alaric házában. Irgalmatlanul higgadt voltam, holott az idegeim pattanásig feszültek. Délután van, Ana nem hívott, nem is veszi fel, nincs otthon, ráadásul néhány cucca el is tűnt, ahogy jómaga is.

Az egész bagázst végigtelefonáltam, hátha tudnak róla valamit, de még Bonnie, sőt, Inari sem tud róla semmit. Egyáltalán semmit.

Elrabolták? – rögtön ez ugrott be, az eltűnt cuccok miatt egyből el kellett vetnem. Második lehetőség meg nem nagyon fért a fejembe.

A bakancsom egyenletes kopogása megzavarta Alaricot a reggeli kávéjának fogyasztásában, és az újságolvasásában. Kivételesen a kanapén ült, és nem a konyhában. Nem éreztem rajta kívül másnak a jelenlétét itt, szóval sürgős magyarázatot kell adnia arra, hogy mi folyik itt.

- Damon…

- Nem kell a rizsa! Hol-van-Ana? – tagoltam lassan, hogy az ő kis emberi agya felfogja.

Köhintett párat. Nagy nyugodtan, és lazán tette le az újságot.

- Ülj le, kérlek!

Békítő szándékkal szólt hozzám, barna szemeiben kavargott a szomorúság. Megigazgatta a haját, amikor látta, hogy nem teszem, amit kér.

- Inkább állnék! Ki vele!

- Ülj le, Damon! – vett fel erőszakosabb hangnemet.

Bátor dolog tőle, mert tudja, hogy felsőbbrendű vagyok. Ez nem teljesen igaz, mert a legjobb barátom, szóval el kell tűrnöm a hülyeségeit, vagy lehetőleg beleviszem. Ebben a helyzetben nem kekeckedés céljából, vagy piszkálásból parancsolt, hanem mert tudatni akarta velem, hogy gebasz van.

Kifinomult úriemberhez méltóan vágódtam le vele szembe, bal térdemre tettem a jobb bokámat, elterpeszkedve, a háttámlára raktam a kezeimet. – Mondjad!

Egy percig tétovázott, hogy mondja-e, vagy ne.

Ebből már sejtettem, hogy nem lesz jó vége a beszélgetésnek.

- Damon! Ana… elment.

Vártam a folytatást, de csak kutakodó szempárt láttam.

- Igen, észrevettem! Hová? És miért? Miért nem szólt nekem?

- Úgy látszik haver, nem érted, mit makogok!

- Nem… kicsit sem!

- Ana elment, egyedül. Itt hagyott mindent.

Sűrűket pislogtam.

- De… miért? – dadogtam.

- Azt sajnos nem mondhatom el.

- Ric, az Isten szerelmére, ne idegesíts! – csaptam a térdemre. – Így is nagyon fel vagyok baszva, hogy amikor a jegyesemet keresem, nem találom sehol! Szóval követelem, hogy kinyögd a kínodat! Most!

Fejcsóválva folytatta.

- Sajnálom, Damon! Nem tehetem! Megígértem Ananak!

- Alaric! Ha Ana apja vagy, ha nem, én itt öllek meg, ha nem mondod meg, hová ment!

Farkasszemet néztünk, és gondolatban csatát is vívtunk.

- Nem tehetem! Én sem tudom, hová ment…

- Na ne szórakozz!

- Ez az igazság!

- Akkor miért ment el? – ingerülten előre dőltem.

- Nem mondhatom el! Értsd már meg!

A szám undorítóan gúnyos vigyorra húzódott.

- Megigézlek!

- Verbénázva vagyok!

- Ana adta neked? Tudta, hogy kiakadok, és keresni fogom?

- Is. De mindig van bennem elővigyázatosságból! – hátradőlt, karba tette a kezét. – A vámpírok szeszélyesek! Mind közül te a legjobban, és mivel a legjobb barátom vagy, így muszáj!

- Köszönöm a nekem szavazott bizalmat! De tudod mit? Kivéreztetem belőled a pincében azt a francos verbénát, addig, amíg sipákolva el nem mondod, hogy mi ez az egész…

- Ana örökre megutálna!

- Jelenleg nincs itt!

- Nincs. De Ana nem akarja, hogy megtudd, mi van vele.

- Haragszik? Mit tettem most, amivel vétkeztem?

- Semmit – válaszolta egyszerűen.

A kétségbeesés határán voltam.

Mit tehetnék még? Mit?

- Van valakije?

- Mi? Damon!

Halkan beszéltem. – Azért ment el, mert van valakije, és nem akart nekem ártani?

- Ilyet ne is gondolj róla! – kiáltott a képembe Alaric. – Ő nem olyan, mint Elena, vagy Katherine!

- Őket ne keverd bele!

- Igenis, belekeverem! Ananak megértem, miért lett elege a folytonos exfelvonulásokból! Ez nem csak a tisztavérűség miatt volt, hanem mert féltékeny volt! És aki féltékeny, az kurvára szerelmes! De te még csak észre sem vetted Elenáékat…

- Nem, mert Anat szeretem! – vágtam vissza hangosan. Már nem válaszolt, így egy percre elcsendesedett minden. – Nem látok más nőt, kizárólag őt! Ez az oka annak, hogy elment?

- Képzeld, még ez sem!

- Akkor?

Azt láttam Alaric-on, hogy nagyon meg szeretné velem osztani a bajt, de nem lehet. Megköti a szava. – Sajnálom!

Vesztesként borultam hátra a kanapén.

A gondolatok zsongtam a fejemben, méhkasként zúgott benne minden.

Megint megtörtént. Megint elhagytak! Megint pofára estem!

- Ne add fel! – mondta Ric. – Szeret téged, még most is!

- Akkor miért ment el? – nyögtem végtelen búval.

- Mert szeret.

- Úgy tudtam, - kezdtem nevetve – hogy a szerelmesek együtt vannak, és nem külön!

- Ez igaz! – bólintott. – Ő azt is tette. Most azért hagyott el, mert jobban szeret a saját életénél, és szeretné, ha szabad lennél, és boldog!

- Bármennyire is, Ric, én mellette voltam szabad! Se Katherine, se Elena nem adott ennyi szabadságot az életemben. Soha! Most mondd meg, ez nem szerelem? Szabadságot kaptam, és nem csaltam meg, ha kell, itt és most megesküszöm a véremre! Nem gondoltam másra, amióta megismerkedtünk, nem néztem más nőre! Erre tessék!

Csend támadt. Megint.

- Le akarok részegedni – kotyogtam. – Elmegyek a Grill-be

- Azt itt is megteheted! – tartott vissza Ric.

- Verekedni is akarok! Tombolni!

- Megverekedhetünk, hogy levezesd a feszkót!

Nem tudtam nevetni. Egyszerűen képtelen voltam.

- Maradj! Jobbat úgy sem tehetsz!

- Dehogynem! Meghalok…

- Fejezd be az önsajnálatot! Nem áll jól!

A konyhába ügetett, és minden italforrását áthordta a nappaliba.

Ez lesz? Mindig részeg leszek, hogy elfelejtsem a fájdalmat? Az űrt, amit Ana hiánya képez? A szúró, szorító érzést a mellkasomban? Vagy kapcsoljak ki…

Nem. Többé nem tudnám megtenni. Ahhoz túlságosan is szeretem őt. Jobban, mint eddig bármelyik valakit a Földkerekségen.

*Analia*

A szobám, amit kaptam, nagyon helyes volt. Sőt, elég gyerekbarát! Nem szeretnék itt lenni a fiammal, de ez a szoba elég addig, amíg megvárom, hogy eltűnjenek a viharfelhők Mystic Falls-ban, ami az eltűnésem miatt került oda, aztán szabad a pálya egy házhoz, amiben lakhatunk.

A szoba fala kék volt, a padló fehér. Egy nagy ágy terpeszkedett benne, kék és fehér ágyneművel. Velem szemben egy nagy szekrény volt, és tükör, mellettük a sarokban, az ablak alatt egy asztal, két székkel. Az ágytól balra a fürdő nyílt. Elég modern felszerelésű, ízléses. Egy kis lámpafénynél, ami a kis asztalon egyenesedett mellettem, olvasgattam egy könyvet, amit találomra markoltam fel otthon.

Sokszor néztem a hasamra, simogattam meg, a benne lakó kis gyermek átfordult a másik oldalára. Szerethette az érintésemet. A környezet kellemes volt, és azt mondják, ha a mama jól érzi magát, a kicsi is. Boldog kismama, boldog kisbaba. Kinyitottam az ablakot, hogy szívjam a friss levegőt, ennek köszönhetően elálmosodtam. A könyv letétele után, a fény megszüntetését követően az oldalamra feküdtem. Vizsgálgattam a félig betakart pocakomat, és mosolyogtam. Babusgattam, simogattam, így is sikerült elaludnom. És Damon is nyugodtan aludt velem.

'Míg a halál el nem választ' 5. fejezet Döntés

Itt a dupla fejezet következő része!;)

Jó olvasást!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Döntés

Mindennek vége…
Szipogva meredtem az utolsó, vagyis a harmadik tesztre, ami ugyanúgy két csíkot mutatott.
Ez nem lehet! Ez… ez meg hogy történhetett meg? Te jó ég!
- Istenem – adtam ki magamból végre hangosan.
A számhoz kaptam. A teljes sötétségbe burkolózva omlottam végleg össze.
Terhes vagyok! Istenem…
Elvesztettem Damont! Végleg elvesztettem! – gyűltek a szemeimbe könnyek. – Sosem fogja elfogadni, vagy törődni a kis Damonnal…
SOSEM! – ordítottam magamnak.
- Pedig minden kezdett annyira rendbe jönni… - sírtam el magam, az ölembe temetkezve.
És félreértessék, sohase vetetném el a kicsit. Hangsúlyozom, soha… csakhogy Damon nem fogja elfogadni, hogy terhesek vagyok. Hogy apa lesz. A felelősség, az, hogy le kell kötnie magát. Az egy dolog, hogy szeret, de egy gyerekkel már nem akarna megosztozni rajtam.
Tudom… látom magam előtt…
Lehet, hogy bebeszélem magamnak, mégis úgy érzem, hogy a bebeszélés felvetésével is vigasztalom magam. Nem ér semmit a vigasz. Anya leszek!
Tudatosan, vagy azt sem tudom, hogy tényleg tudatosan nyúltam-e az egyre növekvő hasamhoz… Azonban megtettem.
- Jaj, kicsim! Kicsikém… - suttogtam szomorúan.
Boldog voltam, amiért Damonnak esélye sem lehet rám nyitni. Valami fontos elintéznivalója van otthon, az öccsével, szóval erre esély sincs.
Nem tudok így a szemébe nézni. Meg fog utálni. És elhagy!
Egyre jobban szorítottam magamon a pólót. Legszívesebben összetéptem volna azt darabokra. A wc deszka kényelmetlensége sem érdekelt, csupán sírtam, és sírtam, míg ki nem adtam magamból mindent. Egyedül voltam. Végtelenül egyedül.
Végül is, szoknom kellesz. Damon nem fogja bevállalni! Istenem, dehogy fogja… Miért tenné?
Az lenne a legjobb, ha nem is tudná meg! Igen… talán… ezzel járnánk a legjobban!
Ezen az ötleten elgondolkoztam egy pillanatra. Letöröltem a könnyeimet, és egyre csak azon járt az eszem, mit tehetek.
Ha nyomtalanul eltűnök, és nem tud rólam senki semmit, csak legfeljebb az apám, sosem fog Damon fülébe jutni, hogy mi történt valójában. Lehet, hogy összetöröm a szívét, mert abban a hitben lesz, hogy elhagytam… jobban jár, ha ezt hiszi! A gyerekhír hallatán hanyatt homlok menekülne ki a világból.
És akkor én lennék elhagyva.
Inkább én lennék összetört szívű, minthogy tudjam, hogy szenved, miattam! Olyan megoldás nincs, aki mindenkinek megfelelne… egyikünk megüti magát. Ha két ember rángat egy befőttes gumit, ami fájdalmasan csíp, előbb-utóbb valaki elengedi, és a másikon nagyot csattan, fájdalmasan az a bizonyos gumi.
Próbáltam összeszedni magam a sárból, ám nem ment. Két óráig ültem egyhelyben, végtelen csendben, magam elé nézve. Néha megsimogattam a hasamat, aztán folytattam tovább a gondolataim vezetését.
Úgy döntve, hogy felállok, elkecmeregtem a szobámba. Megint a táskámban keresgéltem, ezúttal a telefonomért. Remegtek az ujjaim, még akkor is, amikor meg kellett keresnem egy bizonyos nevet, és megnyomni a hívó gombot.
- Haló!?
Nem volt álmos a hang, úgyhogy tudtam, az illető nem aludt.
- Ric…
Alig találtam a hangom, ő egyből észre is vette ezt.
- Mi történt drágám? Úr Isten Ana…
- Át tudnál jönni? – kérleltem.
- Persze! Máris megyek! Mi történt?
- Elmondom, ha ideértél…
- Damonnal van valami?
Ráztam a fejem, bár ez nem látszódhatott telefonon keresztül.
- Nem.
- Ő tud róla, hogy baj van?
- Isten ments! – vágtam rá rekedten. A gondolattól a hideg rázott. – Ne is szólj neki!
A férfi elnémult egy percre a meglepettségtőé, és a riadtságtól. A vonal túlsó feléről átszűrődött, hogyan zárta be maga mögött az ajtót, és igyekszik szembe széllel a kocsijához.
- Miért?
- Megérted, ha ideértél…
- Oké, oké! Máris ott vagyok! Ne pánikolj!
Én már a sokkos állapotban vagyok, a pánikon túl – tájékoztattam, persze gondolatban.
Szegény apu pánikolt helyettem is. Fogalma sem volt, hogy mi történik. Kinyomtam, és lementem a nappaliba, hogy megvárjam.
- Mi az? – rontott be idegesen. – Had nézzelek!
Megpördített.
El sem bírta képzelni, miért zavarom éjnek idején, a sírás utáni, halálos, hörgős hangon riasztva, vészhelyzetet kiáltva. Bezártam mögötte az ajtót, a mogyoróbarna szemű apámnak biccentettem a kanapé felé. Félúton, magammal rángatva meglátta a három kis tesztet az asztalon. – Mik azok, Ana? – ingázott köztem és a teszteken a szeme.
Beletúrt a hajába, mielőtt leültünk.
Megfogtam a teszteket, és a kezébe adtam. Először nem tudta mire vélni, aztán jobban megnézte mind a hármat. Megdermedt, az arcából kiment minden élet, fennakadt a szeme is.
- Terhességi tesztek, Ric! – mondtam, de félúton is megcsuklott a hangom.
Alaric csak bámulta őket, mint nemrég én. Megbabonázottan, alig hitt a szemének. Azt, amit látott… egy vámpír… terhes. Ráadásul a lánya. Elfelejtett levegőt is venni. Megrémültem, mert nem szeretném, hogy elájuljon. Szorította a pozitív, terhességeket bizonyító teszteket. A földet kezdtem pásztázni. Megrázta a hír. De nem tudom, jó, vagy rossz értelemben.
Öt perccel később erős szorításban találtam magam. Apám illata körbeölelt, mint a kezei. – Kicsim! Azt a mindenit, gratulálok! Anya leszel!
- Te meg nagypapa – suttogtam.
- Igen! El sem tudom hinni…
Üveges, könnytől fátyolos tekintettel nézett fel rám, amint arrébb ült. – És ez baj? Erről nem tudhat Damon?
- Nem! Soha, nem tudhatja meg!
Értetlenül állapodtak meg a kezei a könyökeimen.
- Miért? Összevesztetek? Majd csak kibékültök…
- Nem arról van szó! Te is tudod, hogy Damon nem szeretne gyereket, sem elkötelezni magát!
- Igen? – kuncogott. – Akkor miért jegyzett el?
Egy pillanatra megtorpantam.
Igaz…
- Nem! Nem érted! Engem szeret! És az eljegyzés mellékes volt… de ő! – megfogtam apám kezét, és a hasamra tettem. Majdnem elalélt tőle. Féltem, hogy szétfolyik a kanapén. – Ő más! Damon talpraesett, meg minden, csakhogy nem szereti a gyerekeket! Nem fogja elfogadni, és akkor kidob minket, meg elhagy…
- Hé! Css!
Ric bölcsen leállított, mielőtt teljesen kibukok. Megbizonyosodva róla, hogy nem fogok beszélni, a tenyerével nem fogta le tovább a számat, hanem az arcomat simogatta. – Az én kicsi lányom felnőtt! Egy érett nő! És anya lesz!
- Ühüm! – mosolyogtam bátortalanul. – Félek.
- Damontől? Nem fog bántani…
- Nem attól. Hanem amit mondtam. Hogy elhagy! És Klaustól! Jobb lenne... Szóval… hogyha elmennék!
Apám csalódottan fürkészett tovább.
- Persze mindenről beszámolnék telefonon, néha, feltűnés nélkül eljöhetnél hozzánk! Hozzám, meg a picihez!
- Ana! Ez egy nagy döntés! A gyerekednek apa kell!
- Igen! Meg is lesz! Én leszek az anyja és az apja, ahogy te nekem! És lesz egy példaképe! A nagyapja! – mocorogtam. – Nekem nem volt anyám, neki nem lesz apja. De mégis volt mindkettő nekem is, és lesz neki is! Általad, most meg általam! Damon meg… - nehezemre esett róla beszélni, hiszen életem szerelmét készülök elhagyni. Végérvényesen. – Biztosan elfelejt majd! – szöktek ki könnyek a szememből.
Egyedülálló anyaként is lehetek boldog, a kicsi Damonnal, az apuka viszont örökre hiányozni fog az életemből.
- Kérlek! Esküdj meg! Esküdj meg nekem, hogy nem mondod meg neki, hol leszek!
- Mi? Ana!
- Kérlek! Könyörgöm! Ez nagyon sokat jelentene nekem!
Hozzábújtam, és tudta, hogyha a segítségére szorulok, tényleg „baj” van, és komolyan kell a segítség. Mélyről jövő sóhajjal kezdte el simogatni a hajamat. – Biztos ezt akarod?
Kicsit reszelős lett a hangja.
- Igen. Damont nem fogom megakadályozni abban, hogy boldog legyen, és szabad! Így is maradni fog belőle nekem valami! A kicsi Damon, és az emlékek…
- Azt mondod, fiú lesz az unokám?
Kuncogva válaszoltam. – Igen! Kiköpött apja!
Még ma este összecsomagolok egy bőröndöt, hogy el tudjak menni, és elkérem Ric kocsiját. Majd veszek neki egy másikat. Holnap reggelre a városban sem akarok lenni!

*

Észrevétlenül be tudtam surranni.
A nyitott ablakon át bekerültem a Salvatore ház felső szintjének az egyik szobájába. Láttam, hogy lent még Stefan iszogat, és olvas a nappaliban, míg Damon szobájában nincs égve lámpa. Puhán, nesztelenül érkeztem meg a padlóra. Valóban aludt, kimerülten, őszinte lágysággal, gyengédséggel.
Elfogott a sírás, látva, milyen nyugodtan, mélyen alszik, semmit sem sejtve. Visszanyeltem a maró könnyeket, bár ez ideiglenes. Csendben mellé osontam. A hátán feküdt, betakarva a hasa aljáig, az is nagyon határeset volt már. Mosollyal az arcomon guggoltam le az ágy mellé.
Feje felém volt borulva, kócos haja a kócosabbnál is kócosabb volt, arca a fiatalság fényében fürdött. Simogatni kezdtem a homlokát, az egész arcát, míg én is letettem a fejem az ágyon. Egyszer-kétszer beletúrtam a hajába. – Szia Damon! – kezdtem csendben, szipogva. A kísértés nagyobb volt, és nem tudtam úgy elhagyni a várost, hogy vissza ne forduljak elköszönni tőle.
- Tudod, nagyon szomorú vagyok most… és egyben boldog. Ha tudnám, megmagyaráznám, miért!
Dünnyögve, álmában tudhatta, hogy nem lát már, és tudatán kívül megfogta a kezem, ami az arcán volt. A másik szabadon túrhatott a fekete tincsek közé. – Elmegyek! El kell mennem! Nem akarok a boldogságod útjába állni. Remélem… - itt kifakadt belőlem a sírás – remélem boldog leszel, találsz valaki mást, vagy esetleg Elenával összejössz, hogy továbblépj rajtam. Azt sem bánom. Ha te boldog vagy, én is!
Halvány búcsúpuszit nyomtam a homlokára.
- Szeretlek. Örökké szeretni foglak. Ezt tudd – egyenesen a fülébe suttogtam. – Szeretlek, Damon Salvatore!
Az enyémet markolászó kezét is megpusziltam, mielőtt már bőgve távoznék. – Isten veled!
Vámpírsebességemnek köszönhetően egy pillanat alatt köddé váltam, láthatatlanul.

'Míg a halál el nem választ' 4. fejezet Everytime

Új fejezet! Hamarosan befejezem a könyvet, szóval mostanra ne haragudjatok, de megrövidültek a fejezetek, de egyre sűrűbben jönnek majd! Szeretném befejezni, mert egy történet úgy már nem jó, hogyha túlságosan is elhúzzák...

De még ne szomorkodjunk előre! Még addig durván 6-7 fejez hátra van!:)
Egyébként mára dupla fejezetet terveztem, szóval készüljetek a folytatásra!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Everytime

- Aggódom érted! – sóhajtott Bonnie.
- Hm?
- Ez már tényleg nem normális Ana! Kérlek, ne vedd félvállról!
Milliomodjára hallom ezt a sok „Aggódom érted!” szót.
- Bonnie! Legalább most ne… Ne rontsd el ezt a szép napot!
A házam kertjében voltunk. A Nap hétágra sütött, a nagy fűben leterített paplanon feküdtünk, fürdőruhában, és süttettük magunkat. A napszemüvegemet félretettem, hogy ne legyen meg a nyoma, ha lebarnulok, és a karomat hajtottam a szememre.
A most vett fürdőruhában voltunk mindketten. Nemrég jöttünk haza a vásárlásból, úgyhogy fel is vettük a fürdőruhákat, amik jól jöttek a tűző Nap, és a meleg ellen. Én egy fekete, kagyló melltartósat vettem, míg Bonnie egy, a bőréhez illő sárgát.
- De Ana…
- Tudom, Bonnie! Kérlek! – nyafogtam.
- Jó, nem szóltam… - vetett hátast a paplanra.
Félve könyököltem fel.
- De… ugye nem mondod el Damonnak, hogy… mi volt a vásárláskor?
Kétszer is el kellett mennem a bevásárlóközpont wc-jére, annak érdekébe, hogy ne hányjam telibe az eladóst. Rizikós volt, még Bonnie is falfehér volt.
- Miért ne mondjam el? – morogta lehunyt szemekkel.
Bőrén szaladgált a napfény, simogatta, cirógatta.
- Mert még jobban aggódni fog. Kérlek, ne tegyél tönkre!
Nyüszítve szívta be a levegőt.
- Kérlek!
- Jó, oké, csak ne nyafogj! Attól rosszul vagyok!
- Én is – nyújtottam ki a nyelvem. – De bejön, hogyha valamit el akarok érni. Nagyon ritkán vetem be! Tudod, hogy nem vagyok egy nyávogós picsa – sóhajtva követtem példáját, és tovább napoztam.
Áradt a megkönnyebbülés belőlem.
Március. Kora tavasz, de nyárias idővel. Kihasználjuk minden erejét a napfénynek, már csak azért is, mert kifakultam a télen. A szolárium nem az én világom. Sem a műköröm, műhaj, meg ezek. Persze lehetnek praktikusak, de nem nekem.
Nagyot nyújtózkodtam, mire valami megmoccant a hasamban.
Összevont szemöldökkel tornáztam fel magam. Ismeretlen forgolódás… vagy nem is tudom mi… megfordult a gyomromban. Vagy nem… Mi ez?
Bonnie is felült.
– Mi van?
Végignéztem a hasamon, és eddig észre sem vett jelenséget vettem észre. A hasam nőtt. Feszes maradt, és izmos… de nagyobb. Határozottan nagyobb.
- Bonnie… - nyögtem egyre csak a hasamat figyelve. – Elhíztam?
Legjobb esetben nevetést vártam volna, hogy nem, vagy abban az esetben, hogy igenis elhíztam… mindkettő megnyugtatott volna, ha közben nevet.
A boszorkány komolysága szinte marcangolt.
- Úgy… úgy látom nőtt, igen!
- Tényleg sokat eszek?
Szörnyülködős viccemre még mindig nem jött jókedvre jel.
- Damonnak volt igaza… rengeteget eszek! Ahhoz képest, hogy aggódtok, mennyire beteg vagyok, úgy nő a hasam, hogy lassan gurulóhordó leszek!
Mint nő, bennem volt a félelem, hogy ha dagi leszek, akkor Damon nem fog szeretni, vagy nem fogok tetszeni neki, stb. Viszont most ennél nagyobb vészjósló előérzetem volt.
Felnéztem a mellettem ülő boszorkányra, aki teljesen lesápadt. A fényben úszó, szív alakú pofija a hitetlenséget tükrözte. Kikerekedett a szeme, nyitva maradt a szája, tátogott, mint valami fogyatékos hal, remegett a kiszáradt szája, és megdermedt.
- Bonnie… Hé, boszi, mi van? Ennyire szörnyű?
Szólítgatásomra sem kapta fel a fejét.
- Bonnie! Mi a baj? Egyelőre még én vagyok meghízva, nem…
- Ana! – kezdte fájdalmasan.
Megrémülten hőköltem egy centit hátra. Nagy, barna szemei találkoztak a pillantásommal, aztán ez megszakadt, amikor megbűvölten vándorolt vissza a mélybarna figyelem a hasamra.
- Igen?
- Mi van… mi van ha… Nem! – rázta a fejét. – Képtelenség!
- Mi? Mi mi van ha? És mi képtelenség? – halmoztam a kérdéseket.
Nagy levegővétel után ki is fújta azt. Akkor volt biztos a hangjában, és abban, hogy érthetően, összefüggően tud beszélni.
- Ana! Nem vagy te… terhes?
- Terhes? – suttogtam.
A feltételezés felvetését követően racionálisan számba vettem minden lehetőséget.
Elképzeltem, lejátszottam ezerszer a jelenetet, de nem stimmelt. A tünetek, fáradékonyság,  megegyezik a terhesség minden egyes jelével.
A jelenlétem, és a hangom visszatérte tíz perc után jött meg.
- Ter… terhes? Ugye nem gondolod komolyan?
- De igen! Lehetséges lenne…
- Ez baromság! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Gondolkodj, Bonnie! Vámpír vagyok!
- És az egyetlen tisztavérű! Korábban is sikerült már ez…
- Igen! De ezt Klaus is megmondta, hogy velem ez nem történhet meg, hogy már xy-nyi leszármazott vagyok. Egy boszorkánytól tudja!
- A természetfeletti világ mindenre képes, Ana! Lehet, hogy erre is!
- Menj már! – legyintettem. – Ez képtelenség! Igazad volt az elején!
Nevettem egy jót, édes kacagásom visszhangja futkározott a fűszálak között. Bonnie döbbenten ült, akkor is, amikor visszafeküdtem a selymes paplanra.
- Abszurdum! Ne is feltételezz ilyet!
- Oké! Én csak… felvetettem!
- Gyere, napozzunk inkább! Csajos nap van, vagy nem?
Pár percnyi habozás után lekerült vízszintbe.
Egy gyerek? Az én gyerekem? Az enyém és Damoné? Egy közös kis lurkó… nagy, fekete szemekkel, mint az apja, és rövid, dús, fekete hajjal. Ha fiú! Ha lány, akkor barna, hosszú tincsekkel, mint én.
Elképzeltem a kicsit, akiről még fogalmam sincs, hogy tényleg van-e, vagy Bonnie őrületes nagy baromsága…
Tökéletesen festett előttem. A kis Damon, ahogy az apja karjában ülve játszadozik. Nagyokat nevetnek, míg én csak nézem őket az árnyékban ülve. Aztán az apja meglát, szexi mosolyával, le sem véve rólam a szemét a kicsi füléhez hajol, mond neki valamit, mire mindketten engem találnak meg a szemeikkel.
Boldogság suhan át rajtam, mindenkire elégedett vigyor kerül.
Integetnek nekem, mire visszaintek, már talpon is vannak. Hihetetlen gyorsasággal ülteti Damont az apja a derekára. Ugrál vele párat, és a kicsi édesen kuncog. Kapaszkodik az apja kék ingébe, az meg élvezettel játszik a kisfiával.
Mosolygok, mint egy boldog anyuka. Boldog lennék. Nagyon…
Damon leteszi a kis Damont, és elindul vele, futva, hozzám. A kicsi elesés nélkül szalad, fülig érő mosollyal, kivillantva fehér fogait, ás amikor hozzám ér, a karjaimba repül. Megszorongatom, üdvözlöm egy puszival. A hasamra ültetem, megvárom, míg Damon is leül, egy finom csók után én dőlök az ő ölébe, és nézzük, hogy a kisfiunk hogyan szaladgál a rovarok után, tépkedi a füvet, fekszik le mellénk.
Erre a gondolatra felsóhajtottam.

*

Napok óta aludni sem tudok. Bonnie bogarat ültetett a fülembe. Egy gyerek. Egy gyerek, ami rohadt nagy felelősséggel jár.
Isten igazából nem is azzal van a baj. Hanem Damonnal.
Mi van, ha ő nem akarja? Elvégre nemrég kifejezte azt, mennyire halott ügy ez. Nem csak azért, mert lehetetlen, hanem mert nem is akarna. Emlékszem, nagyon szomorú voltam, és még most is. Egyben dühös is. Azért, mert nem tudom, miért vagyok dühös, és ideges.
Különösen jól éreztem magam.
A szobámban jártam fel alá, idegesen. Kinéztem az ablakon. Az éjszaka csodás volt odakint. Mint mindig, hívogatott. Csalogatott, a csábító vér képe, szaga, finom íze elevenedett meg bennem, csak sajnos nem voltam éhes. Ettem, és nem kívántam. Az elmúlt időben alkoholt egyáltalán nem, és vért is kis mértékben fogyasztok.
Erőt gyűjtöttem, hogy megtegyek valamit. Valamit, amire normál ésszel, a tünetek nélkül sosem gyanakodnék.
Elléptem az ablaktól, behemótként süvítettem át a szobán… vagyis nem teljesen. Az egész alakos tükröm előtt lefékeztem. A szoba sötétsége nem zavart különösebben, abban, hogy jól megnézzem magam. Tettem vissza két lépést. A tükör ugyanazt mutatta, amit eddig. Egy barna bőrű, de így is sápadt, barna hajú, vagány csajt. Oldalra fordulva azonban szembetűnő különbség volt látható. Gömbölyödő pocak.
Megérintettem a hasam, annak ellenére, hogy magamat érintettem meg, visszahúztam a kezem rémültemben. Amikor újra megérintettem, teljes tenyérrel, kellemes mozgolódás volt odabent.
O-ó!
Jól esett, mint említettem, már a Damonnal való kirándulásunk környékén, hogyha simogattak itt. Csak ITT. Fejcsóválva elrohantam a fotelig. A táskámban kutattam, míg ki nem halásztam három kis dobozt.
A kezembe vettem, játékosan dobtam is rajtuk egy picit.
Emlékszem, a patikus milyen vidám volt, hogyan áradozott, és gratulálgatott, engem meglátva, mondván, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint én, végre anya lesz. Nem tudtam hirtelen, hogy ez túlzott kedvesség, egy jó emberi jellemre utal, vagy hogy a lányokat szereti… ÚGY.
Elolvastam a doboz hátulját, amin le volt írva a használat.
A terhességi teszt használata…
Azt eddig is tudtam, hogy egy csík a nemet jelenti, kettő azt, hogy kilenc hónap múlva itt lesz velünk egy csöppség. Elöntött a forróság. Meg akartam tenni, csak rászánni volt nehéz magam.
Damon nélkül lehetetlen lesz ezt végig csinálni. Nem is szóltam neki, és mikor rákérdezett a bajomra, eltereltem a témát. Most meg itt állok, tétlenül…
Egy valamit viszont tudok tenni.
Megcsinálom!
Egy adrenalinlöketnek köszönhetően már bent is voltam fürdőben.

'Míg a halál el nem választ' 3. fejezet Gyanútlanul

Új fejezet! Remélem vártátok!:)

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Gyanútlanul

- Fázol?
Ellenkezve ráztam a fejem a kérdésre válaszolva. Tele volt a szám, ezért képtelen voltam a beszédre. Damon pólójában, egy melegítőben, nyakig betakarózva, falánkan járva a csipszes zacskó aljában.
Egy órával ezelőtt nagyon megkívántam a chipset… minden ok nélkül. Szegény Damonnak meg el kellett mennie ilyen hidegben. Fogalmam sincs, mi lelt napok óta. Vőlegényem mellettem ült, átkarolt, és figyelte, hogy pusztítom el zsinórban a második zacskó csipszet.
- Kis éhenkórász! – bökött oldalba játékosan.
Csámcsogva viszonoztam, paprikás fűszeres ujjammal összekentem az arcát. – Na… - ezt inkább nyögtem, mint mondtam.
Habzsoltam.
- Ana… jól vagy?
- Ahga… Migért gne legnék? – beszéltem teli szájjal.
- Mert most is alig értem, amit mondasz – kaptam puszit a fejemre. – Ne egyél sokat, mert rosszul leszel…
Átölelt, a pólóján volt a fejem. A szememet forgattam, amit rögvest észrevett, úgy is, hogy nem látott.
- Ne forgasd a szemed, mert megpaskollak!
- Igenis – mondtam bájologva egy falat után.
Úgy viselkedik, mintha az apám lenne.
„Ne egyél sokat, rosszul leszel! Öltözz fel rendesen! Ne állj sokat!”. Rosszabb, mint egy apa, egy bébicsősz, meg egy rabszolgahajcsár egybevetve. Nem mondom azt, hogy nem volt jó döntés elfogadni az eljegyzését, csak a rögtönzött, „ajándék-kirándulásos-nászútunk” után elmagyarázom, hogy ez nagy mértékben idegesítő.
Most nem akarok elrontani semmit, mert minden így tökéletes.
- Helyes! Egy… kis film a kajálásod után?
- De ne valami romantikusat, mert hányni fogok!
- Az előzőt díjaztad!
Felkuncogtam az emlékre.
Mikor Damon betette a romantikus filmet a lejátszóba, és elindította, annyira nem érdekelt minket, hogy az első végigszenvedett húsz perc után a kanapén hemperegtünk.
- Hagyjál már! Bírom az ilyen filmeket, de nem veled!
- Miért?
- Mert annak mindig szex a vége…
- Én csak értelmezem a filmet!
- Oké! Inkább nézzünk valami más fajtát… Kérlek! – kérleltem boci szemekkel. – Ha be mersz tenni egy olyat, esküszöm, elalszok, és akkor értelmezd a filmet magadnak.
- Jól van! Mit akarsz látni, dagi?
Dagi?
- DAGI? – kérdeztem felháborodottan.
A galaxis szemek játékosan csillogtak, szívtipró vigyora a száján húzódott, fekete haja ellenállhatatlanul simította meg a halántékát néhol.
- Akkor miért akartál a vőlegényem lenni? – raktam keresztbe a kezem, megállva egy percre az evésben.
Vállat vont.
- Mert.
- Mert? Mert miért?
- Csak – adott egy önző kis puszit.
- Nem! Ne is puszilj meg, ha ledagattoztál – tettettem sértődöttséget. Arrébb is ültem, de ő követett. – Ne!
- Vicceltem…
- Te tudhatnád, hogy nem szabad ilyet mondani egy lánynak, mert megjegyzi! – folytattam a fenekem arrébb és arrébb tevését, amit ő is megtett.
A mi kis táncunk így ment, a kanapé széléig.
- Most mi lesz? – kérdezte huncutul, hozzám simulva.
Illata máris megtöltötte a levegőt.
- Nem tudom…
- Sajnálom! Oké? Viccelek! Annyit eszel, amennyit akarsz – játszott a hajammal.
- Hagyjál…
- Úgy is ledolgozod – próbálkozott tovább derekasan. – Esténként minden kalóriát leégetünk.
Elgondolkoztam egy picit. – Ezzel valahogy egyet kell értenem!
- Na látod! Nincs harag, igaz?
Engedtem nagy nehezen a befolyásnak. - Nincs!
- Puszit!
Mint egy kislány, csücsörítős, szűzies csókot adtam neki. – Szeretlek!
- Én is téged! Mit szólnál… ha összeköltöznénk, mikor hazamegyünk?
Bekaptam egy darabka chipset, rágcsáltam, de erre az ajánlatra megtorpantam.
Ö…
VESZÉLY! – visította az agyam.
Megállás nélkül simogatott, csendben, a válaszra várva. Nagyokat pislogtam rá, míg járatta a szemét az arcomat érintett területen, és a szemeim között.
- Damon… Várj, ezt mégis hogy… Ö…
- Jegyesek vagyunk! Ez illene, nem gondolod?
- De igen! – robotiasan, alig mozogtam. – De Damon! Klaus…
- Nem bujkálhatunk örökké előle, és nem félhetünk tőle! Valami egyesség félét, vagy mit tudom én, meg kell alkotni…
- Van fogalmad róla, miket beszélsz? – kérdeztem durván. – Egész életünkben engem fog hajkurászni az ajánlataival, és amikor megunja, levadászik gond nélkül a vérem miatt. Tudod, hogy a nemesített vámpírokkal van „kiposzterezve a szobája”, és a hibrides képeit szélnek eresztette…
- Vannak képei, és poszterei?
Tudom, hogy hülyének tettette magát, hogy viccelődjön.
- Damon! Csak mondtam! Kérlek, legyél egy kicsit komoly!
- Az vagyok! Te vagy berezelve!
- Nem! Nem vagyok!
- De igen!
- Jó! Figyelj! – letettem az üres zacskót az asztalra. – Nincs erőm ehhez. Hagyjuk abba!
- De én szeretném!
- Én is! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Akkor? Mi tart vissza! – szóra nyitottam a számat, de még előtte megjegyzett valamit. – Ha azt mondod most, hogy Klaus, nyakon szúrom magam egy karóval! És most válaszolj!
Hosszú percekig nem válaszoltam, csak bámultuk egymást.
- Én ráérek! – főnökiesen, fölényesen dőlt hátra a háttámlához.
- Tudod, mit mondanék. Felesleges…
- Nem felesleges! Úgy hiszem, ez hozzátartozik!
- Damon! – panaszkodó hangsúllyal megmasszíroztam az egyre jobban fájó fejemet. – Kérlek! Fáradt vagyok!
- Elhiszem! Aludhatunk! De előbb válaszolj!
- Damon…
Ezt már inkább nyögtem. A gyomrom felfordult, és hirtelen megszédültem. A rosszullét kegyetlenebb volt, mint egy hullámvasút, amit nyolcvanszor végig kellett utaznod. A vér kiszivárgott az arcomból, sőt, olyan érzésem volt, hogy a testemből is.
Bizsergett a talpam, elgémberedett, elzsibbadt mindenem. A gyomrom megint fordult egyet. Savat éreztem a torkomban, és tudtam, hogy rókázni fogok.
- Ana! – bújt hozzám aggódva a Salvatore. – Olyan sápadt vagy… Mi van?
Eltoltam magamtól, amin nagyot csodálkozott.
Nagy levegő után, erőt akartam gyűjteni, hogy kimenjek a fürdőbe. Hamarosan nem is kellett erő, mert volt ösztönzés. A szám elé kaptam a kezem, és már bent is voltam a fürdőbe. Fájdalmasan, hangosan jött vissza minden, amit az elmúlt estén, és ma ettem. Egyszerűen minden.
Fájdalmas volt, mert a gyomorsav égette a torkomat, meg is könnyeztem, annyira fájt mindenem. Azon reménykedtem, hogy Damon nem fog utánam jönni, bár bezártam az ajtót. Viszont kinéztem belőle, hogy berúgja az ajtót…
Sokáig bent töltöttem az időt, mikor végre előmerészkedtem a rejtekhelyemről. Fogat mostam, rendbe hoztam a hajam, a wc szerencsére nem lett trutyis, sem az én ruhám, vagy valami. Mint egy hulla, és egy zombi keveréke, úgy vánszorogtam ki a fürdőből, a nappaliba. A hasamat fogtam, reflexből, magam sem tudom, miért.
A folyosó falának dőlve láttam, Damon hogy járkál fel-alá idegesen a nappaliban, egy pohár whisky kíséretében.
Napok óta ez megy. Valamiért mindig kihányok mindent. Ötletem sincs, mit ehettem, amitől rosszul lettem. A vámpírok köztudott, hogy nem lehetnek betegek, én mégis az vagyok. Életemben először.
Az éjfekete szemek megtaláltak, Damon letette a poharat, és lassan elindult hozzám. – Ezt nem értem! Hogy lehet az, hogy ennyi rosszulléted van?
- Én szerinted értem?
Megállt előttem, látta, mennyire kivagyok. A falnak kellett támaszkodnom, annyira fáradt voltam, és alig bírtam megállni egyhelyben. – Bocsáss meg! Nem akartalak felzaklatni…
- Nem azért lettem rosszul!
- Tudom! De akkor is! Lehet, hogy nem tetszik a környék, vagy érzékeny vagy a hegyi levegőre, vagy…
Gyengén nevettem, amire kicsit megsérthettem, mert ő akkora odaadással próbál rájönni a titok nyitjára, mint maga Sherlock.
- Ez hülyeség! Jól vagyok…
- Azért rókázol napi szinten! – csipkelődött.
- Hagyjuk, oké? Aludni akarok!
Farkasszemnéző versenyünket ő törte meg. - Jól van! – adta be a derekát egy sóhajtással. – Menjünk!
- Köszi!
Megöleltem. Beletemetkeztem a vállába, míg a fejem búbja tiszta nyál lett a csókoktól. Egy pillanat alatt emelt fel, és vitt be a szobánkba pihenni.

*

- Örülök, hogy jól éreztétek magatok! – áradozott Ric.
- Én is! – csilingelt Bonnie.
Inari nem szólt semmit, csak a vodkanarancsát iszogatta a fotelben.
Utólag is koccintunk az Újévre, ugyanis nem voltam itthon. A pezsgőt már fel is bontottuk, kitöltöttük a pezsgőket. Amíg a többiek megiszogatták, én csak belekortyoltam. Éppen csak egy félkortynyit. Nem kívántam. Törökülésben ültem a kanapé melletti fotelben, és a szemben lévő Inarival kezdtem társalogni.
- Itthon mi volt?
- Semmi. Klaust kerülgettük…
- Klaust?
Bonnie válaszolt helyette. – Igen. És megint kiengedte Rebekaht.
- Mi? – elfogott az undor. – Komolyan?
- Megint jár suliba…
- Pff! – csaptam a homlokomra.
Inari is felkiáltott. - Ne is mondd! Az az egy szerencséje, hogy nem találkoztam vele!
- Még nem láttad?
Némán az italára meredt.
- Nem.
Láttam körülötte a sötét felhőket, vagyis képzeletben, ami a szomorúság, és a gyász miatt keletkeztek. Még mindig nagyon fáj neki a testvérének halála, és mély nyomot hagyott benne.
- Minden esetre is, - ragadta meg a szót Ric, és mi lányok ránéztünk – vigyáznunk kell vele! Ravasz, és eszes kis ribi, azt meg kell hagyni!
Nem szokta ilyen szó elhagyni az apám száját, ezért meglepődtem egy kicsit.
- Igen. Most… jóban vannak Klaussal? – kérdeztem dadogva.
- Nem.
Bonnie szavaira megkönnyebbültem.
- Akkor gyengébb. Ha összefog a testvérével, nincs esélyünk. Vagy csak egy parányi.
- Mindig azt hajtogattad, hogy téged nem bánthat! – szurkálódó apámat egy gyilkos pillantással ajándékoztam meg.
- Mert nem is! De erőszakkal rávehet bármire, titeket megölhet, elrabolhat… Számtalan lehetőség van! És van egy olyan előérzetem, hogy nem sokáig fogom tudni a véremmel sakkban tartani.
A légkör megfagyott körülöttünk.
- Miből gondolod? – süvített a kérdés a boszitól.
- Nem tudom. Hetedik érzék! – vontam vállat könnyedén.
- Reméljük nem jön be – suttogta elveszetten Inari.
Egy pár percig berekedt a társalgás, de utána minden beindult. Pont időben, mert Damon is megérkezett.


*2 hónappal később*
- Jó étvágyat! – tettem le az orrcsavaró bűzű palacsintát Ric elé.
- Köszönöm! Farkas éhes vagyok!
Mosolyogtam, bár megint a hányinger kerülgetett. Valójában semmi baja nem volt a palacsintának. Nekem volt bajom. Émelyegtem, forgott velem a világ. – Bocsi! – hadartam. – Mindjárt…
Ennyit tudtam mondani, a mogyoróbarna szemű férfinek, aki csak lesett rám, hogy mi van. Elrohantam a fürdőbe, számra tapasztott kezekkel, de mikor odaértem, kiengedtem mindent. Csak jött, és jött. Nem ijedtem meg, mint először. Már rutinból csinálom. Három hónapja folyamatosan gyötör engem ez a rosszullét. Ez már nem elrontott gyomor, ételmérgezés, sem egyéb.
Próbálkoztunk mindennel, hogy kiderítsük, de semmi.
Még viccelődtem is, hogy biztos azért van, mert Klaus otthon tetvészkedik, serénykedik, meg ilyenek. Egyszeri látogatása során a Grillben találkoztam vele, nagy szerencsétlenségemre, és azt mondta, fest.
Fest?
Ehhez kellett két perc feldolgozási idő, annak megtörténtje után sem fogtam fel igazán. Rebekah az kísért minket, mint egy szellem. Sikerült beiktatni vele is egy találkozót, mikor Inarival voltam. Azt hittem, ráugrik, hogy nyomban megöli azt az őshüllőt. Tévedtem. Mosolygott, úgy tett, mintha örülne, közben olyanokat mondott, ami pont az ellenkezőjét tanúsította.
Visszatérve a mostani helyzetre… Rendbe tettem magam, elég gyorsan, szaporán, mert mint mondtam, nem egyszeri alkalom már. Kisiettem a ledermedt apámhoz, aki a villáért sem nyúlt el, csak nézte a palacsintát, de nem érintette.
- Jól vagy?- kapta fel a fejét, amire meglobogott a haja.
- Aha. Kösz.
Úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Én már megszoktam, apu meg Damon folyton rágják a fülemet ez ügyben.
- Egyél apu!
- Biztos… jól vagy?
- Igen! – bólintottam.
Megkordult a gyomrom, pedig most ittam egy perccel ezelőtt egy kis vért. Arra sem mondhatjuk, hogy romlott, mert akkor minden, amit eszek, romlott… Minden visszajön.
Egy váratlan pillanatban megkívántam a tejeskávét. Csak arra tudtam gondolni, és arra, hogy bármit megtennék érte. Bármit! Odasettenkedtem a hűtőhöz, elővettem mindent, ami kellett, és nekiláttam kávét főzni. Topogtam a lábammal, közben Ric villájának csörömpölése töltötte meg a konyhát. Alig bírtam kivárni a frissen lefőtt kávét, aminek az illata is megőrjített.
Hamarosan nyílt az ajtó. – Megkívántad a kávét? – termett mögöttem máris a szerelmem.
- Igen! – mosolyogtam rá, egy csók után.
- Szia Ric!
- Damon! – bólintott apa evés közben.
- Miujság? – ölelt továbbra is. A kérdés inkább nekem szólt, vagy mindkettőnknek…
Őszintén fogalmam sincs. A lényeg, hogy Alaric válaszolt.
- Most hányt.
A végszó. Meghaltam.
Kezemben megállt a kanál a cukor adagolása közben, Damon karja meg a simogatásban, a hasamnál, ami egy ideje különösen tetszik. – Tényleg?
- Ha mondom…
Másodjára kezdtem volna bele, erre megint belevágtak a szavamba.
- Ana!
- Mi van? Meg sem szólaltam! – durcáskodtam.
- Nem! De nem mondtad, hogy megint rosszul lettél!
- Mert alkalmam sem volt rá! – higgadtan folytattam a beszélgetést, mert elmúlt a sóvárgásom. Egy korty tejeskávé teljesen kielégített.
- Ez nem állapot! Tennünk kell valamit…
Háttal a pultnak dőlt.
- Nem tudsz. Próbálkoztunk! Átmegy rajtam! Lehet, hogy csak… van valami a tisztavérűségem miatt. Ki tudja? – vállvonást biggyesztettem a mondat végére.
Felnőttek módjára végigpergették a szavaim igazságalapját, és végül is, Ric bólintott. A tányért boldogan láttam előtte üresnek. – Lehet benne valami! Klaus biztos tudja.
- Ő lesz az utolsó, akit megkérdezek!
Damon csatlakozott. – Én is! Úgyhogy, maradunk a tervnél! De jobban figyelek rád!
- Alig várom! – méz édes csók forrt az ajkamon. – Mesélj! Mit csináltál most, ilyenkor korán?
- Semmit!
Belekezdtünk a nyugodt, lelkizős beszélgetéseinkbe, amibe hárman szoktunk elegyedni.

'Míg a halál el nem választ' 2. fejezet A boldogság határán

Új fejezet!:) Jöhetnek a komik! <3

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

A boldogság határán

- Na. Damon! Damon, fejezd be – lökdösődtem a vőlegényemmel.
A kanapén ülve csámcsogtunk. Pizzát rendeltünk. Ő fizette, amin egy jót nevettünk, veszekedés közben. Most éppen a tartármártással kente össze a vállam, és lenyalogatta róla.
- Hagyj! Ez nem igaz – ellenkezni akartam, de ölelte a derekamat.
Olyan erős volt, hogy elképesztő. Képes lettem volna ellökni, mert a tisztavérűségtől nagyobb az erőm, mint az övé, hiába idősebb nálam.
- Hm.
- Damon, Istenemre, hogy megöllek!
Ellöktem, végignyúlt a kanapén, és mint egy kismacska, ráugrottam. Morogtam, vicsorogtam, doromboltam, miközben lefogtam őt, teljes súlyommal ránehezedve.
- Na – nevetett ezúttal ő. – Mit csinálsz te kis vadóc?
Fogam közé vettem az ingjének gallérját. – Megbüntetlek!
- Miért? Mit tettem? – szipogott, magához ölelve.
- Rossz voltál! – püföltem a mellkasát. – Nagyon rossz! Zaklattál!
- Én? Dehogy!
- De igen!
Magához húzta a fejem, és megcsókolt. Simogatta ujjával az arcomat, mélyen a szemembe bámult, buta mosoly lebegett az arcán. Nagyokat pislogtam. Kevés az olyan alkalom, amikor ilyen felszabadultnak, és boldognak látom.
- A menyasszonyom vagy!
- Az nem jogosít fel arra, hogy azt csinálj velem, amit akarsz! – bazsalyogtam.
- Nem?
- Hát nem is – csaptam a seggére oldalról. – Olyat legalábbis nem, amit én sem akarok!
- És… - egy pillanat alatt a puha kanapéba nyomódtam, Damon meg rám feküdt. – Szeretnéd ezt?
Finom puszikat adott a nyakamra, tenyere a pólóm alá csúszott.
- Hm… Nem is tudom!
- És ha… meggyőzlek? – lihegett csókszünetekben.
Egy forró áramlat sodródott a testemben, bizseregve a lábujjhegyemtől a fejem tetejéig.
- Hát nem is tudom. Még… meglátom.
- Úgy szeretlek ilyenkor!
- Amúgy nem? – biggyesztettem le a számat.
Nevetve dörgölte orrát az enyémhez.
- Dehogynem! Nagyon, nagyon szeretlek!
- Én is téged, te állat!
Javában a dolog hevébe kerültünk. A hajába túrtam, szétfútt tincsei rátekeredtek az ujjamra. Gyorsan kapkodta a levegőt, meg akartuk szabadítani egymást a ruháktól, de csengettek. Nem törődve a látogatóval, egymáshoz bújtunk. A csípőmet az övéhez nyomtam, egy halkat nyögött a fülembe.
Egyre erőszakosabban csengettek.
- Vársz… valakit?
- Nem…
- Ric lenne? Elég viccesen sülne el… ha az eljegyzés bejelentése előtt… meglát minket kufircolni!
- Damon! – kuncogtam a hülyeségén. – Ric kopogás, csengetés nélkül bejöhet!
- Akkor ki ez? – kérdezte abbahagyva, feljebb tornázva magát rólam.
Kicsit visszavettem a zihálásból.
- Nem tudom.
- Megnézzem?
- Megnézem én! – váltottunk egy rövid csókot. – Maradj! Mindjárt visszajövök! Grr! – kapartam a levegőben, vicsorogtam, mint egy vadmacska.
Viszonozta a fogvicsorgást.
Feltérdelt, így megnyílt az út a felüléshez. Felguggoltam, a háttámlát megragadva átlendültem felette, talpra érkezve. Egy nagy csattanással egy tenyér telítette be a fenekemet.
- Aú! – nyüszítettem, megdörzsölve a fájó helyet.
- Finom vagy! Felmehetek, hogy mire bejössz, talpig semmiben fogadhassalak!
- Ilyenkor úgy imádlak! – csókolóztunk egy rövidet, nyelvünk lázasan táncolt együtt.
Az ajtóhoz oldalaztam, ujjammal kifésülve a hajamat. – Miért, amúgy nem szeretsz?
Visszafordultam felé. Kiskutya szemekkel pislogott rám, csücsörítve. Vidáman ráztam a fejem.
- Nem! Imádlak!
Küldött egy kacsintást, ami a szívemig hatolt. Végre a kilincsért nyúlhattam, és feltártam a kinti világot. A jókedv, ami egy pillanattal ezelőtt még rajtam volt, elszállt messzire. Kifutott a vér az arcomból, teljesen elsápadtam.
Megremegett, kiszáradt a szám. A hideg futkosott a hátamon, égnek állt a szőr rajta. Egy fanyar, undorító vigyor lebegett a fehér, sima arcon, amit tejszőke haj keretezte. A világoskék szemek tele voltak játékossággal.
Lemegyek hídba!
- Ana, kedvesem! Milyen jó újra látni téged!
Szólni sem tudtam, hosszú szempilláim alól félve néztem fel.
- Engem is jó újra látni?
- K… Klaus!? Te meg mi a halált keresel itt? – sziszegtem.
- Jöttem meglátogatni az én Analiamat!
- Nem vagyok a te tulajdonod! Tűnj el!
Be akartam zárni az ajtót, de kezével megakadályozta, hogy megtegyem.
- Nem is érdekel az ajándékod?
Kíváncsiskodtam. - Milyen ajándék?
- A szülinapi ajándékod! Röstellem, hogy csak ma tudtam jönni, de a tegnapom zsúfolt volt! Bocsáss meg, nem is akarok magyarázkodni! Nos, érdekel a meglepetésed?
Megköszörültem a torkomat. – Dugd fel magadnak! – jelentettem ki higgadtan.
- Jaj, szívecském! Miért vagy ilyen komoly? Születésnapod volt, nem kéne neked kicsit… hogy is mondjam… - „keresgélte” színészkedve a megfelelő szavát – boldogabbnak lenned? Vagy másnaposan fetrengened a nagy buli után?
- Más miatt fetrengtem. Na az, buli volt!
Egy mosolyt küldött a küszöbömre.
- Értem!
- Mit akarsz valójában?
- Az utóbbi találkozásunk nem éppen volt a… legjobb!
- Viccesen fogalmazol!
- Ugye? – kuncogott. – Annak ellenére, hogy mikor felébredtem, nagyon fájt a nyakam, ugyanis kitekerted!
Fintorogtam. - Ó, te szegény! Hogy oda ne rohanjak! Biztos valamelyik csicska hibridlányod megmasszírozta!
- Gondolatolvasó vagy!
Nem pirultam el a hallottaktól. Ugyanezt művelem én is Damonnal.
- Nos, édesem… - az eddig háta mögé rejtett kezét előhúzta rejtekéből, markaiban pedig egy közepes méretű, fekete csomag pihent. – Boldog Születésnapot!
Megölt a kíváncsiság a csomagot illetően, sietve elfojtottam. Élesen beleszippantottam a kinti levegőben, és most jutott eszembe, hogy alig van rajtam valami, pár falatnyi ruhán kívül.
- Nem fogadom el az ajándékodat!
- Ne sérts meg, drágám!
- Még bomba van benne!
Jókedvűen felkuncogott. – Ugyan, ne feltételezz rólam ilyet! Nem akarom elrontani az ajándékomat azzal, hogy megmutatom, vagy megmondom, szóval kérlek, fogadd el!
Végül is, azok után, hogy kitekertem a nyakát, ez a legkevesebb, hogy elfogadom az ajándékot, amit hoz. Utána meg kidobom, vagy odaadom a szegényeknek.
Bátortalanul érte nyúltam, majd végig rajta tartva a szemem, átvettem. Hátráltam egy lépést, letettem a konyhapultra, és már megint előtte álltam. – Köszönöm!
- Szívesen! – szokásos, elegáns testhelyzetét felvéve összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Ilyenkor, mikor látogató jön, tudod, illik behívni is! Vámpír vagy, így anélkül is bemehetek, csak tudod… nem akarok annyira pofátlan lenni!
- Nem hívlak be! Be nem teszed ide a lábadat! Attól, hogy ajándékot hozol nekem, nem fogok neked segget nyalni, kiszolgálni, stb szokásos rutin.
- Valami baj van?
Damon lépett mögém, borotvaéles tekintettel. Keze megtalálta az enyémet, a hasam előtt egymásra találva ölelt magához. Klaus mindezt kedves vidámsággal figyelte. – Kit látnak szemeim? Az idősebbik Salvatore fivér!
- Mit akarsz, főpatkány?
- Ajándékot hoztam Analianak! Remélem, nem bánod!
Egymásra nézve mosolyogtunk. Ismer. Tudja, hogy úgy is a szemétben végzi.
- Nem, nem bánom!
- Épp arról csevegtünk Anaval, hogy illene behívnia. Nem gondolod?
- Az ő háza! Ha nem akar, nem enged be! És amúgy sem látunk szívesen!
- Ami az enyém, az a tiéd! – suttogtam neki alig hallhatóan.
Bólintott, miszerint megértette.
- Nem jöhetsz be! – mondtuk egyhangúlag.
- Hm. Értem. Ez elég bunkóságra utal!
- Bunkóság vagy sem, eléggé elfoglaltak vagyunk! Úgyhogy…
Damon szónoklatára Klaus pajkos, széles vigyort lövellt felém. – Megzavartam valamit?
- Ami azt illeti, igen!
- Ó! Sajnálom…
Ennek a pasasnak sasszemei vannak. Meglátta összefűzött ujjainkon a gyűrűt, ami rajtam csillámlott. – Nahát! Csodálatos gyűrű! Bár az én ízlésemnek kicsit száraz! – elöntött a méreg, hogy Damon legkedvesebb emlékét ócsárolja, na meg most már az enyémet is.
Szerelmem érezte, hogy megfeszülök, de nem próbált lenyugtatni. Kezdett kijönni véges sodrából.
- De szép a szerelem! Mr, és Mrs Salvatore, személyesen!
- Nem házasodunk össze!
- Nem-e? Khm, az én koromban még a gyűrű ezt jelentette.
Nem tűnt el róla az a szokásos vigyor.
- Felesleges! – válaszoltam. – Szeretjük egymást! Ez számít! Így jelzem, hogy örökké Damoné vagyok. Ha összeházasodnánk, akkor feltűnne mindenkinek, hogy egyszer ugyebár meg kell halnunk, Damon elvileg évszázadok óta meghalt, bla bla, le kéne futni a sok felesleges kört.
- Hm. Több ilyen fiatal, őszinte, szerelmes pár kéne a világra! A mostani fiatalok nem nagyon tudják átélni a szerelem valódi értéket.
- Áttudják. Csak a világ változik. És most ha nem haragszol…
- Rendben, már itt sem vagyok! Gratulálok az… eljegyzésetekhez! És Ana, neked még egyszer boldog születésnapot!
- Viszlát! – morogta Damon határozottan.
Klaus elhátrált, szokásos vigyorával, lekocogott a terasz lépcsőjén. Meg sem vártam, míg eltűnik, becsaptam az ajtót. Villámgyorsan elöntött a nyugalom, hogy nem volt a szemem előtt.
- Ezt megkapta! – csókolt a nyakamba Damon.
- Aha! Eléggé megdöbbent rajta. Majdnem annyira, mint én.
A tenyerében pihenő ujjaim közül is a gyűrűmet néztem. Homlokpusziját követően elhúztam a konyhába. Körbeálltuk a csomagot, a pultra könyökölve gondolkoztunk.
- Mi lehet ez?
- Bomba.
Felnevetett. – Nem hiszem. Az nem… Klausos!
- Akkor egy tőr! Meg egy hozzátartozó koporsó! Biztos akciós szett…
Megint nevetett.
- Vicces lenne!
- Kibontsuk?
- A tiéd.
- Mi van, ha felrobbanok?
- Összeraklak! – hajolt közelebb, egy pillanatnyi, szűzies csókért.
- Kösz. Megnyugodtam.
Felsóhajtva elhatároztam magam.
- Kinyitom!
Sosem pazaroltam az időmet a papírra, ezért könnyedén feltéptem az egészet. A régies, szép kis doboz fedelét felnyitottam. Azt hittem, kiesik a két szemem.
- Mi az? – tolt arrébb Damon, de az ő szava is elakadt.
Lassan, óvatosan nyúltam a dobozba. Az ujjamhoz egy gyémántoktól dudorodó, kék selyemruha simult.
Eszméletlen!
Váll nélküli, melleket kihangsúlyozó, bokáig érő, báli ruha. – Ez… ez meg mi a franc? Meg akar vesztegetni? Ruhával?
- Egyre szánalmasabb szerencsétlen!
- Meg kell hagyni, - emeltem ki a dobozból az ajándékomat – nem rossz darab! Talán… fel is veszem… egyszer!
- Nem tudtam, hogy szereted az ilyen ruhákat! Ha tudom, akkor egy ilyet veszek neked, hogy örülj…
A szavába fojtva megcsókoltam őt. Mély érzéseket beleadva a csókba nevetgéltem. Amikor elhúzódtunk egy milliméterre, az ajkaiba suttogtam. – Örülök a gyűrűnek! Erre vágytam tőled, nem egy… vacak ruhára. Csak egy ruha!
- Az meg csak egy gyűrű. És száraz… - idézte Klaus szavait keserű mosollyal.
- Lehet! De az enyém. Ez az életem!
Kis szünetet követve döbbenten tette fel a kérdést. - Tényleg?
- Tényleg! – visszadobtam a dobozba a ruhát, átkaroltam a vőlegényem nyakát, és az asztalra ültem, arrébb tessékelve a dobozt. – Tetszik a ruha, de nem fogok vele aludni, mint egy kisgyerek a játékával!
- Hm…
- Mi jutott eszedbe?
- Hogy a gyerekek a mellkasukhoz ölelik a szerető játékukat. Ami neked pont… itt van! – bökött a melleim felé. – Szóval a melledre húzva aludnál vele?
- Pont azt mondom, hogy nem!
- És… ha egy pizsamának tettetem magam, aludhatok a melleiden?
- Te hülye! Amúgy is ott szoktál aludni!
- Ez mondjuk igaz! Talán… meg is engednéd ma is, ha azt mondanám, hogy… - előhúzott valamit a farzsebéből, és a kezembe adta. – Ide fogunk menni?
- Menni? Mi? - a borítékkal babráltam. – Ugye ez nem egy újabb ajándék…
- De igen, csak ez más. Ne ellenkezz! – tapasztotta be a számat. – Nyisd ki!
Szemforgatás után szorgosan kinyitottam a borítékot. Amikor kihúztam belőle a képet, majdnem elájultam. – Ezt nem mondod komolyan!
- De igen! Megígértem, hogy elviszlek valahová. Nyárig nem akartam várni vele.
Alig hittem a fülemnek, úgy hallgattam végig. – Ezt a házat most „béreltem” ki, - mondta gúnyosan a béreltem szót ( nyilván igézéssel tulajdonította el ) – csak kettőnknek! Karácsonyra!
Megint megteltek a szemeim könnyel, már másodjára, amiért annyira édes. Egy könnyem a lapra cseppent, és bevizezte azt. Damon zavartan felemelte a fejem. – Hé! Ana! Ennyire tetszik?
- Te egy hülye állat vagy! Tudod?
Már a száján is csüngtem. Magamhoz öleltem, először rövid, apró puszikkal indítottunk, a vad csókolózás átlendült simogatásba, és már az asztalt éreztem a hátamhoz nyomódni. Hanyatt feküdtem, Damon felmászott hozzám, igyekeztünk minél hamarabb megszabadulni a ruháinktól.

* 

A forróság, ami a kandallóból áradt, cirógatta meztelen hátamat. Azt már nem fedte a takaró. Ugyanúgy kényeztetett, mint Damon folyamatosan simogató kezei.
Odakint hideg van, és hó, idebent melegség, és szex.
Hm, jó kombináció.
Kielégülten feküdtünk mindketten. Én Damon hasán feküdtem, ő maga hanyatt volt, egyik kezével megtámasztott tarkóval. A puha szőnyeg megóvott a parketta kellemetlen érzésétől, a nagy bézstakaró befedett minket, megvédett a hidegtől. A vöröses lángok az egész nappalit bevilágították. Ez a kis faház otthonos volt, és egy Karácsonyi kirándulásnak éppen megfelelő. Mindenhol csak barna szín volt. Jóval mögöttünk a kanapé is olyan volt, az asztal, a polcok, a szekrények, a falra függesztett, kitömött medve és szarvasfej is. A konyha csupa modern cucc, mindenhol szintén barna árnyalatú dolgokkal. A háló az gyönyörű. Hatalmas ágy, egy nagy szekrény, kis erkély, erkélyajtót keretező függöny, ablakokat keretező függöny, mahagóni ajtók a szobák között. Egyedül a fürdő volt más színű. Az csupa kék árnyalat. A zuhanyzót egyszer használtuk, legtöbbször a kádban hancúrozunk. Mézes gyertyák között, leoltott villanynál, rózsaszirmokkal, borral. Csupa nyelv vagyunk, érintés, és haj.
Ennél szebb Karácsonyom tényleg régen volt. És soha nem is lesz ilyen. Az otthon töltött Szent este mesés volt. Mindenki a Salvatore házba gyűlt, a hatalmas Karácsonyfa fényei alatt, amit én, meg a Salvatorék díszítettünk, nagy nevetésekkel, ivászatokkal. Elena Jeremyvel volt, úgyhogy mi, a mi külön kis szuperhármasunk mindent megoldott. Sütöttem pár sütit, meg Damon nyafogva felajánlott pár üveg bort a készletéből. Átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Volt nagy kavarodás, az hót ziher. Végül, Damonra és Stefanra való tekintettel, Elenának is vettem egy kis mütyürt. Egy zenélő dobozt.
Kiderült, hogy az anyjának ugyanilyen volt. Majdnem el is sírta magát, annyira megszerette két pillanat alatt. Elárasztottuk egymást az ajándékokkal, a viccesebbnél viccesebb, komolyabbnál komolyabb, és kedvesebbnél kedvesebb meglepetésekkel.
Aztán másnap reggel, két táskával, meg Damon kocsijával elindultunk a hegyekbe, hogy ketten is megünnepeljük a Karácsonyt. És most, itt vagyunk együtt. Azt tervezgettük, hogy Ricet elvisszük a Grillbe, meghívjuk egy forró csokira, és elbeszélgetünk, ha hazamentünk. Szeretnénk valami közös programot apuval is, úgyhogy a Salvatore házban fogunk valamit összeütni, megvacsorázni, meg éjszakára egy kis dumcsit tervezünk. Remélem Stefan is beszáll.
Persze nem maradhatott el az eljegyzésünket illető gratulációk megrohamozása. Bonnie, meg Ric el is pityeregte magát. Ez a sok sírás kikészített az utóbbi időben.
Damon a hasán pihenő, gyűrűs kezemet felemelte magunkhoz, hogy megforgassa. A fényben tökéletesen csillogott. – Köszönöm!
- Mit?
- Hogy vagy nekem!
Szenvedélyesen összegabalyodtak a nyelveink, keze megtalálta a derekamat, és mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk.