'A sors szárnyán' 13. fejezet Sínen vagyunk!

Reloaded

A sors szárnyán

Sínen vagyunk!

Elena odapattant hozzá, mint egy gumilabda, a fiú azonnal letámadta egy hosszan tartó puszival. Derekára tette a kezét, és elhúzta a bőrkanapékig. Damon arrogánsan sóhajtott.

Elkapta a kezem, magához pördített, mint egy táncmozdulatnál, a végén pedig falánkan megcsókolt. A térdem megremegett a túlzott tempótól, majd belelendültem. Kapaszkodtam a pólójának ujjába, nehogy hátraessek. Feleslegesen. Egyik kezében az itallal megtelt poharát fogta, a másikkal magabiztosan tartott a karjaiban.

Nyelve kalandozott az enyémmel, párban. Honnan ez a hirtelen jött kisebbségi komplexus?

Rájöttem, hogy egész másról van szó. A két srác között kis versengés dúlt, amiben mindketten bizonyítani akartak. Ezt egyértelműen Damon nyerte. Bizsergető érzés járt át, amikor is aranyosan cirógatni kezdte a helyet, ahol fogott. Vigyorral felfestett képpel hajoltunk el egymástól.

- Szégyelld magad, Damon!

- Máris! Szégyellem is! Most meg fogsz büntetni?

- Ezért az járna!

- Büntess még!

- Hagyd abba, idióta! – nyomtam egy kis puszit még utoljára a szájára, azt követően meg bevonultunk mi is a nappali szívébe.

Út közben derekamról olykor lejjebb csúszott a keze, de helyre segítettem mindannyiszor. A mágikus, már megszokott piáját iszogatta, a pohárban pedig egyre kevesebb virított.

Stefanon a mindig óvatos kis mosolya volt, Elenán is hasonló, kicsit zavart verzióban. A kisebb testér átölelte párjának a vállát, meghitten bújtak egymáshoz. Volt egy olyan érzésem, hogy Damon nem ennyire zárkózott, visszafogott ebben a témában, ezért maga mutogatóbb módszerre számítok.

Így is lett.

Először ő huppant le a puha bútorra, mikor én is helyet akartam foglalni mellette, kérdezés nélkül az ölébe ültetett, kezével átkulcsolt a formás derekamat, azt a kezét, amiben a pohara volt, a combomon hagyta.

Csak lestem először, majd másodszor, és harmadszor is. Stefanból a vidámság nevetés formájában tört ki, aminek az előző formája volt az elharapózó vigyor. Zselézett haján megcsillant a kintről betolakodó napfény. Elena Stefanhoz hasonlóan nevetgélt, bár kicsit szomorkásabban, mint a szokásos.

- És – nyitotta a beszélgetést a kisebbik fivér – mit terveztek Karácsonyra?

- Már itt van a nyakunkon! – dörzsölgette tenyerét Elena, mint egy gonosz kis nyúl.

Egy ártalmatlan, de nagyon gonosz nyúl.

- Semmi különöset!

- Egész nap együtt leszünk – javított ki Damon.

- Egész nap? – kérdeztem vissza. – Hová gondolsz?

A kis csíntalansága ragyogott a galaxis tekintetben. – Miért ne?

- Ahj! Igazából arra gondoltam, hogy a mostani évben nálam ünnepeljük a Karácsonyt, Bonnie, és Alaric kíséretében.

- Ezt nem értem – vallotta be Damon. – Alaric nem pedofil! Vagy édes négyesre gondoltál?

- Hallgass te perverz disznó!

Lehurrogásomra visszavonult, iszogatni a finom kis whiskyjét. Elena elpirult a gusztustalan viccre, a mellette ülő csóválta a fejét. Még mindig nem fér a fejébe, hogy valóban ő a testvére. Pedig jó pár évtizede élnek.

- Eddig nem nagyon voltam oda a Karácsonyért – vettem át újra a szót. – Nem is nagyon ünnepeltem, csak kisebb koromban, Alariccal. Ezért nekem annyira nem is különleges.

- Pedig nagyon is az.

- Már akinek!

- Elenának igaza van! – szorította a lányt jobban magához Stefan, nem erősen, csak olyan lágyan, nehogy összeroppantsa. – Szép ünnep, ha van kivel töltened!

- Mondod ezt te, - vetette fel a bátyja – mikor mi sem ünnepeltük sose!

- Micsoda?

- Kétszer mondjam el, Elena? Stefan és én nem ünnepeltük sosem a Karácsonyt.

- Mert vén szatyrok vagytok! – csúfolódtam játékosan, mire mind a ketten felcsattantak.

- Miért? – mosolygott Stefan.

- VÉN SZATYROK? Ezt szívd vissza azonnal, vagy olyat teszek, amit megbánok, itt, az öcsémék előtt!

- Damon!

- Jól van, tekintettel a pelenkás öcsémre, hogy nehogy romba döntsük a lelkét, vagy olyat lásson, amitől még rémálmai lesznek! Vagy esetleg tetszene neki…

A hosszú monológ alatt Stefan szigorúan figyelte, de mégis nevetett rajta. Elena persze egyre zavartabban nevetett, én meg beletemettem a fejem Damon vállába. Alig kaptam levegőt a kacagástól. – De… akkor is! Milyen durva, hogy több mint 100 évvel fiatalabbak vagyunk, ti meg kikezdtetek velünk!

- Szóval baj? – zilált fekete haja viccesen állt kócosabban a kelleténél. – Ezt eddig miért nem mondtad? Mellesleg nem is lehetek olyan vén szivar, ha még szeretnek a nők!

Az utolsó kortyot is kiitta a kezében lévő pohárból, durcásan, mint egy megsértett gyerek. Engesztelésképpen apró puszit nyomtam az arcára. A semmiből Stefan hangja ütötte meg a fülünket. – A szerelemben nem számít a kor! Sem a magasság, vagy a súly!

Végig elragadtatva nézte szíve hölgyét, amitől kis hányinger kerülgetett. Az a megszállottság, amit felőle éreztem, zavarba ejtően hatott rám. Mintha… a rabja lenne Elenának.

Már nem olyan értelemben, mert természetes, hogy egy kapcsolatban valamennyire a másik rabja leszel (hogyha tényleg szeretitek egymást), de ez jóval különbözött attól. Nagyon is. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a nagy hódolat tényleg Elenának szól, vagy csak egy kötöttség a múltból, ami még Katherine felé fűzi?

Mert valljuk be, nem sok lánnyal járt. Katherine volt, és lesz az elsőszámú, az egyetlen. Aztán ott van Rebekah, mert arról is tudomást szereztem, hogy ők ketten jártak egy rövid ideig. Lássuk csak, végül, és szerintem nem utolsó sorban Elena.

És ő kiköpött Katherine. Véletlen lenne?

Ezt már csak ő tudhatja. Boldognak látszik, a látszat viszont néha igen csalfa. Hiú ábrándokba kerget, illúziókat lenget előtted, de sokszor ez tart életben.

Mert ha hiszed, hogy van miért élned, akkor harcolsz érte, kitartasz, túléled a mindennapokat. Vagy nem? Számomra ezt jelenti a remény.

- Neked most lesz a születésnapod, nem? – ragadtak ki a gondolkodás örvényéből.

- Hm? – néztem fel a földről a jókedvű Elenára. – Igen, sajnos! És ha meghívnak titeket egy titkos szülinapi bulira, ne menjetek el!

Egyszerre csendült meg a kis kuncogás felőlük. – Miért ne? – vetette fel ezúttal Stefan.

- Nem szeretem a születésnapomat! Igazából… legszívesebben el is felejteném, hogy valaha megszülettem!

- Azért én nem szeretném! – duruzsolta a fülembe Damon.

- Mellesleg rád is vonatkozott a felhívás!

- Mi? Miért?

- Nem akarok nagy feneket keríteni, csak legyünk már túl rajta végre!

- Azért meglep valamivel a bátyám, abban biztos lehetsz! Nem de, Damon?

- Hogy? Ja, hát… khm… én kész meglepi bomba vagyok, mindig mutatok neki valami újat!

Stefan morgásba fogott. – Bátyám!

- Igen, értettem, mire célozgatsz! És igen, készül! – kacsingatott felém, és a zavarodottság legfelsőbb foka kapott el.

- Ha bármit is venni mersz, Damon Salvatore, én foglak megölni téged! Megértetted?

- Nem állíthatsz meg!

- Akkor megöllek most, és nem kell veled szenvednem!

- Rendben, akkor nem veszek semmit!

Megadása kezdett nekem kicsit sántítani. Sosem szokta megadni magát… könnyen! – Ígéred?

- Igen, ígérem! – mondta, kis gúnnyal, cinikussággal, és unalommal a hangjában. – Megfelel, vagy írjak róla szerződést?

- Nem kell, örülök, hogy megbeszéltük!

- Úgy szintén – váltottunk egy kellemes csókot.

A háttérben a másik „turbékoló” pár beszélgetett. – Elena! Indulhatunk hozzátok?

- Ó! Igen, teljesen kiment a fejemből! Menjünk!

Pár percen belül, hogy elköszöntünk egymástól, már egyedül is maradtunk a lakásban. Magányosan kucorodtam fel a kanapéra, amíg Damon tett vett körülöttem, mint egy vérbeli háziasszony. Megnevettetett a gondolat, ahogy elképzeltem őt, kis köténykében, meg ilyen extra dolgokkal.

Még úgy is szexi lenne…

Aztán felvillant előttem valami más. Valami más aggasztó képsor, ami még rosszabb a halálnál is. Caroline. Caroline üvöltözése, amiért nem nyerem meg a szépségversenyt, csak azért, mert botladoztam. Jesszus!

Elkeseredve sóhajtottam, tépelődtem, őrlődtem, mit is tehetnék ebben a helyzetben. Nekem nincs kedvem próbákra járni! Ha előbb tudom, nem is jelentkezek. Bár… akkor Caroline kérdés nélkül beírat, és nagyobbat buknék.

Damon nyomban mellettem termett. Először észre sem vettem, annyira elmerengtem, sőt, még azon is túllendültem, hogy lebegteti a whiskys poharat előttem.

- Analia Morgan! – dalolta incselkedve, mire sikerült észbe kapnom.

Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, és ki az a Damon, vagy az az Analia… - Ha? Mi van? – kapkodtam a fejem.

Kerestem őt, mire megtaláltam, néhány centire mellettem. Ilyen balek is csak én lehetek, hogy a két centire álló pasit nem veszem észre. Micsoda egy elképesztő lángelme az enyém!

- Ez kezd ijesztő lenni! – hunyorgott édesen, mialatt az eddig lóbált poharat a kezembe adta. – Egyre többet kerülsz testen kívüli élményekbe!

- Ez nem az volt, oké? –jelent meg elbűvölő mosolyom a szám szélén, ártatlanul, de köddé is vált.

- Akkor?

Megremegett alattunk a kanapé, súlya miatt. Kikerekedett, éjfélfekete szemmel kísérte végig minden sóhajomat, és lélegzetvételemet. – Gondolkoztam. Néha azt is csinálják az emberek, ha nem tudnád!

- Haha, egy-null oda!

- Nem… Csak tudod, félek, hogy csúnyán ér véget az életem.

Sápadásnak semmi jele, ahogy elnéztem, kíváncsiságnak viszont annál inkább. Jeges kezemmel a jeges whiskyt kezdtem macerálni. – Kifejtenéd?

- Beneveztem erre a… Miss Mystic-re, vagy mi a halálra, és meg kell tanulni, valami kibaszott régi táncot, mivel azt fogjuk táncolni. Én meg szerencsére persze, hogy nem érek rá azokra a nyamvadt próbákra, na meg a kedvem se engedi! A páromról nem is beszélve…

- Ajjaj! – morogta. – Ez probléma!

- Az! – fordítottam felé a fejem, majd vissza az ölembe roskadtam. – Le fogok égni! Tiszta gáz lesz!

- Azért ne hamarkodd el annyira!

- Igazad van! –harciaskodtam. - ULTRA gáz lesz…

- Ne félj már! – vette fel a harcot az idegességem ellen, és serényen próbálkozott is. – Amíg engem látsz, nem lesz baj!

Pohara megcsendült az asztalon, majd ügyesen kikapva a markomból az enyémet is lette. – Miért, te talán tudod?

- Ahogy te fogalmaztál, kibaszott rég élek már, és eltáncoltam párszor hosszú, döcögős életem során.

Úgy nézett vissza rám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A levegőben tombolt a vágya, az, hogy sikerült meglepnie, és az én megdöbbentségem, amit a leesett állam is jól kimutatott. – Na ne! Ez komoly?

Felpattant a helyéről, és szertartásosan felém nyújtotta a kezét. Zavartan nevetgéltem magamban. – A lehető legkomolyabb! Szabad egy táncra, kisasszony?

Válaszul nem suttogtam semmit.

Megbátorodva fogtam meg végül a kezét, vágtató szívvel. Felemelkedtem hozzá, pár pillanatig meg sem mozdultunk. Csupán álltunk ott, egymást nézve, fülig érő mosollyal.

Aztán elindult, tompán húzott magával, az efféle ösztönzésre nekem is felengedett a földbe gyökerezett lábam. Lépdeltem utána, ő pedig csak cammogott, mint egy nagy medve, sugárzott róla a magabiztosság, amiből talán kicsit sok volt, de az sosem árt, ha van. Na meg az önbizalom! Az van neki csordulásig!

Tehát megállt a kandalló előtt, amiben most vettem észre a tüzet, eddig fel sem tűnt a tánca, a parázs szikrázása, semmi. Bizonyára mert annyira természetessé vált, mint a levegő. Ha itt vagyok, többnyire „be van üzemelve”, és a szépségéből nincs hiány.

Most hasonlítottam egy kisgyermekre, aki most tanul meg még járni, vagy egy kisiskoláshoz, aki elcsodálkozik az írás olvasás tudományán, de annyira új neki, hogy nem tudja, hogyan is kezdjen hozzá. Milyen módon fogjon neki!?

Megállt a kandalló előtt, kezével vezényelt, mutatta, hová álljak be. Meg kellett kerülnöm, hogy a végén szemtől szembe kerüljek vele.

- Mi az első lépés, tanár úr?