'A sors szárnyán' 10. fejezet Hiszem, hogy van gyűlölet első látásra!

Reloaded

A sors szárnyán

Hiszem, hogy van gyűlölet első látásra!

- Igen! – dalolta Katherine. – Mivel itt lakom. Tudod! – kacarászott jókedvűen.

Felnéztem a korlátra. A sötét, kidolgozott fakorlátra, egy szintén sötét vipera könyökölt. Kifogástalanul mosolygott, villantgatva a veszélyes fogait, és felkeltve bennem a gyűlölet szikráját, amit iránta érzek.

Barna hajkölteménye simára fésülve borult a vállára. Felegyenesedett, királynő módjára lépdelt lefelé, láthattam, mit is visel konkrétan ma. Egy V kivágású pólót, visszafogott stílusút, ami valljuk be, rá nem jellemző! Egy világos farmert, egy csinos magas sarkúval, amiről ha leesik, meghal…

- Jól van, Katherine! Próbálj meg egy kicsit kedves lenni, kerülni a botrányt! Már ha lehetséges!

- Jaj, Stefan! Tudod, hogy mindent megteszek – színpadiasan csípőre tette a kezét, és teljes fogsorát megmutatva feszített nekünk. Aztán végül is, visszatért a valódi Katherine. Uralkodónak képzelve magát tette meg az utolsó lépteket, kifejezéstelen, érzelemmentes arccal. – Damon, drágám! – kiáltott fel mély, nőies hangján, Damon pedig úgytett, mintha örülne a nőnek. – Meg sem kínálsz a minőségi italodból?

- Dehogynem! Várj, megkeresem a patkánymérget is! – lehervadt a tettetett mosoly mindkettőjükről, és Damon tovább itta az italát.

- Hát jó! Kiszolgálom magam – libbent könnyedén ő is az asztalkához. – Manapság kihaltak az úriemberek.

- Mondod ezt te.

- Valljuk be, - került újra szembe a társasággal, undok pofával, már a poharával a kezében – régebben sokkal illedelmesebb, és tisztelettudóbb voltál. De mostanra, sokkal… vonzóbb vagy, vadabb, és szexibb. Miért nem voltál ilyen, amikor megismerkedtünk? Akkor talán együtt maradhattunk volna.

Amíg az a nőcske itta az italát, Damon a hányingerével küszködött. Legalábbis, úgy tűnt. Elnémult egy percre. – Szerintem Katherine, nem érdemes arról beszélgetni, mi lett volna, ha – javasolta Stefan.

A vékony vállak felrándultak. – Talán. Igaz is! Neked meg sokkal határozottabbnak kellett volna lenned, és miénk lehetett volna az egész világ!

- Nekem itt lett elegem – jelentettem ki. – Had nevezzem meg a rajtad kívül lévő több milliárd embert, és lényt, akivel most szívesebben dumcsiznék.

Visszavágott. Elég élesen. - És ebbe Klaus is beletartozik? – megfakult a pillantásom, ebből ő is tudta, hogy bajban van. – Hupsz! Ezt nem kellett volna? – foglalt helyet ő is egy másik kanapén.

Stefan csak mosolyogni tudott a kisded játékokon, amiken a régi párja játszott, próbálkozva ezzel levenni őt, és fivérét a lábáról. – Szánalmas próbálkozások!

- Nem azok! A szánalmasnál is szánalmasabbak – szállt újra ringbe Damon.

- Fiúkák! Ennyire nem tanultatok jó modort a nőkkel szemben?

- Te nem vagy nő – mondtam. – Egy hárpia vagy!

- Hahaha! Csodálkozok, hogy ennyi szabadidőd van!

Stefan gyorsabb volt. – Ezt mire véljük?

- Ti nem hallottátok? – nézett végig az arcunkon, észrevette, hogy kíváncsiság kereszttüzébe került. – Á! Szóval nem! Érdekes…

- Miről kellett volna hallanunk?

- Nyugalom, Ana! Semmi érdekfeszítő.

Damon megunta a válasz kikerülését, kénytelen volt csúnya dolgokhoz folyamodni. – Khm. Katherine, ha nem válaszolsz, betömködlek a pincebörtönbe, és nem engedlek ki onnan életed végig. Vér nélkül hagylak, és élvezettel nézem végig, ahogy több száz év után elaszalódsz! – beszélt végig a megdöbbent lány szemébe, harcias, félszeg vigyor kíséretében. Én is mosolyogtam, bár ezt senki nem látta, és gyorsan el is rejtettem. Tetszett a domináns fellépése. – Hogy idézzek valakit, „nevezzétek zsarolásnak, vagy aminek akarjátok, de minden esetben hatásos!” – biggyesztett a végére egy mozdulatot, amivel kiitta az utolsó korty whiskyjét.

Stefan felkuncogott mellettem. – Azért még egyelőre ne szaladjunk előre! Várjuk meg, mit mondd!

Először Stefant, aztán Damont néztem meg alaposan. Egy hullámhosszon pendültek, mint két igazi, vérbeli testvér. Jó volt őket nézni…

Katherine belekezdett. – Ma reggel egy holttestet találtak a szomszédos kisvárosban – vigyorgott.

Teljesen megrendített minket ez a pár szó. – Mi? Ez… ez…

- Milyen frappánsan fogalmazol!

Damon jobbnak látta újratölteni a poharát, míg én szemkontaktusba keveredtem Katherine-nel. – Honnan veszed?

- Az újságokban olvastam. Nem vagy valami tájékozott.

- Reggel nem fért bele az időmbe. Tudod, programom volt valakivel.

Damon majdnem félrenyelte a whiskyjét. Már épp szóra nyitotta a száját, mire leesett neki, hogy róla van szó. Idegesen felvontam a szemöldökömet, védekező üzemmódba kapcsolva felemelte kezeit.

- Jó, de mégis mit tudsz erről? – faggatta tovább Stefan.

- Ugyanaz. Tűszúrás, vérbe fagyott hulla, meg a szokásos – tartott szünetet, míg belekóstolt az italba. – Elvileg ott van a sheriff, a polgármester is, mert a két ügy összekapcsolódik, hiába esik a hatáskörükön kívülre.

- Nekem meg nem szóltak? – csattantunk fel egyszerre Damonnal.

- Úgy látszik, nem vagytok túl fontosak!

- Azonnal odamegyek! – lendültem el Stefan mellől, búcsúzóul megveregettem a vállát.

Futólépésben kocogtam is az ajtóhoz, mire Damon pohara koppant az asztalon. – Veled megyek!

- Dehogy jössz!

Már csak azt vettem észre, hogy belerohanok hibátlan mellkasába, annak puhasága többnyire tompította az ütközést. Felnéztem szórakozott vonásaira, meg a jókedvű mosolyára. – De megyek!

- Neked maradnod kell! Hisz te mondtad!

- De hát…

- Csss! – tapasztottam mutatóujjamat az ajkaira. Kisgyermeki ártatlanságával figyelt rám, én pedig határozottan folytattam. – Értesítem Carolinet, és együtt elmegyünk. Bár szerintem ugyanaz fogad! Kérlek, lásd be, hogy neked most van ennél… - alig bírtam visszafogni a hömpölygő fogalmazásokat, amik ki akartak bucskázni belőlem – fontosabb, és idegesítőbb dolgod!

Katherine a háttérben fújt egyet, majd elhalkult. Stefan unottan fordította el róla a tekintetét, nézett minden felé, csak a nőre nem. Damon megfontoltan megrántotta szája szélét. – Igenis!

- Maradj itt, vigyázz az újszülöttre! Nem lesz semmi bajom!

Ordított róla, hogy nem akar elengedni. Mintha valamit… sejtene. Rossz előérzete lenne! Az „újszülött” kifejezésre elfintorodott, megfeledkezve magáról. – Jól van, menj csak! Utána eljössz hozzám?

- Hát… nem is tudom! Talán jobb lenne, ha ma külön lennénk! – az ötlethez való hozzáállását egyértelműen egy megkeményedett arccal fejezte ki. – Csak ma!

- Ez nem igaz!

- Este felhívlak, és beszélünk! Úgy jó lesz?

Toporzékoló gyerekhez hasonlítva toporogni kezdett. – Ajh! Gyűlölöm ezt!

- Ezt igennek veszem! – igazgattam meg kicsit az inget rajta. Kisimítottam az apró gyűrődéseket, a hullámokat, meg a nem oda illő dolgokat. – Jó legyél! – kis puszit akartam adni a szájára, persze ő ezt meghiúsította.

Mohón magához ölelt, az egész kis puszi kísérletem átment csókolózásba. Nem utasítottam el az egészet, végül is, miért ne? Búcsúzkodunk, vagy mi a szösz…

Az sem zavart, hogy Katherine magában duzzog, vagy az, hogy Stefan esetleg zavarban érezheti magát, bár láthatóan csak kedvesen mosolygott a padló felé. Damon hosszúra nyúló percekig nem hagyott távozni, e-miatt is kezdtem sokkal inkább úgy érezni, hogy maradnék vele a végtelenségig.  Kapaszkodtam a nyakába, hogy sokkal meghittebb legyen az összemelegedésünk, és jó hangulatban váljunk el egymástól.

Nagy nehezen sikerült rászánnia magát, hogy elengedjen, csendesen el tudtam tőle hajolni. Összemosolyogtunk, mint egy bájos párocska. Én vettem át a stafétát, a köszönést illetően. – Szia!

- Szia, angyalom!

Most már mehettem utamra, szabaddá vált előttem a mozgás lehetősége.

*

Ugyanaz fogadott. Szintén egy fiatal fiú áldozat, ugyanolyan ronda sebbel. Mintha egy pecsét lenne, egy jel, hogy ezt az a valaki csinálja, aki itt ólálkodik körülöttünk. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy préda, aki felett köröz a héja… Sohasem tudhatod, mikor csap le.

Megismertem Tyler anyját, Carolt. Igazán jó szívű asszony, és nagyon bájos. Most tudtam meg, hogy a hétvégén lesz a Miss Mystic, és hogy válasszak párt magamnak, meg ezek. Huh… A pláne meg az, hogy be kell tanulni azt az ősrégi táncot. Megbeszéltem Carol-lal, hogy nem lesz időm e-miatt eljárni a próbákra, ezért majd betanulom valahogy. Na meg Caroline-nal lealkudtam, ha megválasztanának, amit ő váltig állít, akkor az ügyintézést átruházom rá. Miért is ne? Eddig is jó királynő volt, most miért ne lenne.

A sheriff nagyon frusztrált, már ki van a hócipője, szeretné minél előbb kézre keríteni a garázdálkodót.

Most épp a hulla körül köröztem, hátha találok megint valami árulkodó jelet, mint tegnap. De nem. Semmi. Azt is biztos azért hagyta ott, mert nem vette észre. Viszont ott a kisördög, hogy egy profi miért nem figyel oda az ilyesmire?

Legalábbis kérdem én.

Ez a kisváros szinte kiköpött Mystic Falls, csak máshogy helyezkednek el a házak. De szinte minden hajaz rá. Nagyon tetszett! Az út túloldalán, a rendőrautók milliói között beszélgetett Caroline, Carol, és Liz. Én meg jó nyomkereső kutyához híven kerestem.

Komoran feledkeztem újra a munkába, mikor valami azonnal kirántott belőle. Egy suhanás. Valami elsuhant a fák között. Arra a helyre meredtem, ahol a jelenséget látni véltem, de nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy megtörtént volna az előbbi dolog.

Begolyóztam. Csak a munka teszi – gondoltam. – Jó lenne egy kis szünetet tartanom. Megkóstolhatnám azt a híres rendőrkávét, meg a fánkot, amivel állandóan cikizik a zsarukat.

Ez meghiúsulni látszott, mivel megint éreztem a szél kellemes megmozdulását, egy valami után. Nos, fogalmam sem volt, mi lehetett az, de nem hozott semmiféle illatot magával. Rafinált becserkésző lehet, hogyha ilyen ügyesen fedi el az erdő természetes illataival azt a bizonyos ismertetőjegyet, amiről fel lehetne ismerni.

Utána fordultam, egy röpke másodperce megállt a lélegzésem, a szívdobbanásom, meg mindenem. Megtorpant, megmutatva alakját. Csinos, formás alakja volt, de csuklyás köpenybe volt takarva. A halálra emlékeztetett.

Tényleg begolyózhattam. Csak nem ő a halál? És az ő láthatatlan nyomait kutatjuk, mint valami őrültek? Az is lehet, hogy nem is fedi el a szagát, hanem nincs is neki! Magasságos ég!

El is tűnt a szemem elől, és megvilágosodtam. Futnom kell utána. El kell kapnom, itt a kínálkozó lehetőség! Rájöttem, ő nem lehet a halál, mert azzal párszor összefutottam, és mindig csűri-csavarja az orromat valami a jelenlétében. Ez most nincs így.

Nem volt időm szólni Caroline-nak, csak reménykedni tudtam, hogy észreveszi a távollétemet, minél hamarabb, és megkeres, még üldözés közben, hogy besegítsen. Maximális sebességgel rohantam az idegen után, a sötét erdőbe. Borongós idő volt, a Nap nem tudott kibújni az őt eltakaró végtelen felhőtengertől.

Sötétebb volt az erdő, mint általában, bár amúgy sem sokat láttam belőle az üldözés során. Elég gyors vagyok, ezért közelebb és közelebb értem hozzá. Azt vettem észre, hogy mintha ő is direkt lelassítana. Egyre nyilvánvalóbbá vált, ahogy vissza, visszavett a tempóból.

Mindegy. Éreztem, hogy ez nem teljesen van rendjén, mégis most vagy soha! Ha elhalasztom, lehet, nem találok a nyomára!

Utolsó erőfeszítésemmel elrugaszkodtam, mint egy igazi tigris, elvetődtem az idegen felé, ujjaimmal épp súroltam a selymes köpenyt, mikor megfordult, és valami hegyes dologgal végigszántotta az oldalamat. Sikoltás akart feltörni belőlem, amit sikeresen visszanyeltem, megakadályozva, hogy megvillantsam előtte a gyengeségem jelét.

Nem akarom. Sosem akartam, hogy lássák, hogy tudok gyengéd, megértő lenni. Épp csak hogy horzsolt az a rohadt valami, ami sejtéseim szerint egy karó, mégis, pokolian fáj, és csíp.

Verbéna.

Verbénázott karó. Direkt bénázta el! Direkt. De miért? Miért nem öl meg? Ki ez a fazon egyáltalán?

Az idő belassulni, már-már megállni látszott, amikor is az avarba zuhantam, összetörve magam, beszerezve néhány kisebb lila-kék-zöld foltot, hogy a szivárvány is tarkítson a vérző seb mellé.

Kapkodtam a fejem, a támadó után keresve, legnagyobb meglepetésemre egyedül voltam. Teljesen, végtelenül egyedül. Nem érzékeltem senkit magam körül, a bozótban, sehol. Gyors, felmérő pillantást vetettem a sebemre.

Csúnya, mély, mégis könnyed sérülés volt, ami alig súrolta a fontos dolgokat, inkább a bőrt, kissé a húst roncsolta. A vér óceáni mennyiségben folydogált belőle, eláztatva a ruhámat. Igyekeztem a ruhámat áztatni vele, kifejezetten, nehogy az avarra is cseppenjen. Mivel Klausnak igaza volt. Valakinek feltűnési viszketegsége van, azt akarja, hogy rá figyeljek, és nyilván nem csapd le csacsizni akar velem, hanem nyomós okai vannak a tetteire. Ebből kifolyólag, ami annyira nagydolog, és nálam van, az a vérem, ami hatalmat adhat neki.

Frankó!

- Basszus! Basszus! Basszus! Basszus! – szitkozódtam magamban egyre hangosabban, ahogy egyre több vért vesztettem.

A telefonomért kalimpáltam, szerencsére nem volt szükségem rá. Azt képzeltem, az az idegen jött vissza értem, a sötétségből helyette azonban Caroline olvadt ki. – Ana!? ANALIA, AZ ÉG SZERELMÉRE! – látta meg a vért ruhámon. – TE VÉRZEL!

- Ha nem mondod, észre sem veszem – vicceskedtem, valódi vigyorral az arcomon.

Miket ki nem hoz az adrenalin valakiből?

- Képes voltál egyedül szembeszállni azzal az izével?

- Miért is ne?

Sietve leheveredett hozzám a földre. Kicsit elsápadt, ahogy láttam, nem is csodálom. Ennyi, és ilyen vér láttán! – Na jó, segítek! Van ebben tapasztalatom, meg még emberként tanultam elsősegélyt! – nyeldekelte a levegőt. – Huh!

- Nem kell, kösz! Megoldom! De azt hiszem, jobb, ha kiveszek egy pihenőnapot! – ájuldozó barátnőmre néztem. Megfogtam a kezét, gyengéden megszorítottam. Zöld szemei bátortalanul kúsztak fel az arcomra, látva szám szélén a mosoly szikráját, visszatért belé egy kis egészséges szín. – Csak vigyél haza!

- Ezért halállal lakolok!

- Már miért? – ráncoltam a homlokomat.

- Mert Damon és Alaric megölnek, hogy hagytalak megsérülni.

- Nem vagyok gyerek, akinek bébiszitter kell! A döntéseimet én irányítom, felelősséggel tartozok érte! Nem te, ÉN! – helyeztem a végére a hangsúlyt. – Nem kell aggódnod! Majd elmagyarázom, hogy történt!