'Vörös hajnal' 10. fejezet Ne szólj szám! I.

Reloaded

Vörös hajnal

Ne szólj szám! I.

Csend honolt az autóban. Ez nem is változott, addig, amíg le nem parkolt a házam előtt. Különleges érzés kerített hatalmában mellette, néha-néha megéreztem a kiéhezett pillantását, annak érdekében, hogy felmérje, minden rendben-e velem.

Nem. Nincs rendben semmi!

Az érzéseim kusza hálókban voltak, csak úgy, mint a gondolataim. Egyszerűen képtelenségnek bizonyult helyre rakni! Ebből kifolyólag nem próbálkoztam tovább. Kivetődött a két kocsiajtó, kiléptünk a hideg éjszakába.

Leheletem gomolygó füst formájában olvadt bele a hidegbe. Már nem fáztam. Hála Damonnak.

Furcsa. Úgy gondoltam, a közelében tökéletes biztonságban vagyok, és senki nem bánthat. Mikre képes a pia!?

Vagy nem a pia. Ezt jelen helyzetben nagyon nehéz volt eldönteni. A bejárathoz masíroztunk, lomha, mégis kecses mozgását örömmel fürkésztem. Kíváncsi természetnek ismernek, na meg türelmetlennek. Az igazság pedig az, hogy igaz. Türelmetlen vagyok.

Megálltunk a nagy, vöröses barna ajtó előtt, vidáman rávigyorogtam, Damon fagyos maradt, és komor.

Elrejtettem mosolyomat szám széléről. Most mi van?

- Tudod, Ana - kezdte halkan, lesütött szemekkel - mondanom kell valamit.

Kiakadtam, hogy ezen izgul annyira. - Mondd csak! Nem harapok!

Nevetés nélkül akarta elengedni a füle mellett, sikertelenül. Pajkos szájmozdulattal túrt amúgy is kócos, fekete hajába. Bozontos feje arra hasonlított, mintha most kelt volna ki az ágyból. - A helyzet az... nem is tudom, hol kezdjem - egy perc alatt elöntötte a véremet a rémület. Mi lehet az, ami ennyire megingatja a megingathatatlan, macsó, Damon Salvatoret? Kezdett érdekelni a dolog. - Egyik éjjel, nem tudtam aludni. Mint szinte máskor sem, és bevágok egy whiskyt. Most is ezzel a taktikával próbálkoztam, de ezen három pohár sem segített! - felpillantott nagy fekete szemeivel, gyomrom ökölnyire szűkült, levegőt pedig el is felejtettem venni. - Feldúltság, meg kíváncsiság. Ezt éreztem akkor. Felpattantam, és eljöttem hozzád.

- Hozzám? - emeltem meg a szemöldökömet. - De hát... Nem is emlékszem rá!

- Aludtál! Égett a kislámpád, be voltál takarózva, ahogy elnéztem, kissé fázhattál - ekkor hirtelen bevörösödött az arcom.

- Te belopóztál? Mi van, ha meztelenül alszok? - vetettem szemrehányásképp a szemére.

Nem bizonyult jó ötletnek. Ellenkezőleg. Szemei egyből felcsillantak, ragyogtak egyenesen az enyémbe. - Szoktál pucéron aludni? Gyakrabban kéne eljönnöm! - jelent meg kaján vigyor szája szélén.

- Azt merd meg! Egyébként is, nem!

- Kár!

- Igen? És? - noszogattam.

- Ott szuszogtál, az igazak álmát aludtad. Észre sem vetted, hogy belopóztam! - rám nézett, én remegni kezdtem. Felemelte fehér, forró kezeit, hogy végigsimíthassa az arcomat, aztán a hajamat. Beleborzongtam. Egyenesen a pokolba kívántam az érzéseket, a testemben. Legszívesebben kirúgtam volna a ház egyik oldalát, annyira jól esett az érintése. - Megcirógattalak, úgy, mint most. Mélyen felszusszantál, pillanatokkal később halvány mosoly ült ki a szádra.

- Mire... - képtelen voltam folytatni, mert elfogyott a levegőm. - Mire volt ez jó? - billentettem kissé oldalra a fejem. - Ha? Minek akartad ezt?

Folytatta a kényeztetésemet, falta tekintetével minden egyes vonásomat. - Minek? Hmm. Jó kérdés. Jöttem, mert jönnöm kellett.

Csípősen felszisszentem. - Nagyon jó a csajozós szöveged! Egy kicsit még én is bevettem - fordítottam el a fejem.

Keze a teste mellé hullott, álla megfeszült. - Ez most... Ó! - kiáltott. - Azt hiszed, be akarlak cserkészni? - dühödten fújtattam, kerültem szempárját. -Igen, erről lehet szó.

- Miért? Talán nem így van? - vádló megszólalásomat kuncogással nyugtázta. - Ezen mi a mulatságos? Örülök, hogy jól szórakozol, most ennek nem itt van a helye.

- Nem, nem így van - a semmiből csapott belém a villám, tényleg, mint derült égből villámcsapás. Az adrenalin átszánkázta a testemet, minden négyzetcentimétert felkorbácsolva rajtam. Damon szemét persze nem kerülte el. Vállamon siklott az ujjbegye, ami ziláltan kilógott a kabátból. Még mindig nem néztem a szemébe, sem rá, de tudtam, hogy mosolyog. - Tetszik?

- Fejezd be! - parancsoltam, a józan eszem utolsó cseppje is készült felrobbani a bizsergéstől. - Kérlek! - a hangom nem hasonlított az én hangomra, annyi ridegség felhalmozódott benne.

- Nehéz lehet elhinni, ami történik - nyúlt az állam alá, óvatosan maga felé fordította azt. - Ez új neked.

- Én... Damon, most... - hebegtem-habogtam, próbáltam magam kimenteni a jelen pillanati felállásból.

Ekkor tört fel először a kérdés bennem.

Miért is? Miért is taszítom most el őt? Hisz ezt akartam. Legalábbis, hogy közelebb kerüljek hozzá. És itt van! Miért nem élek a lehetőséggel?

Félek.

Épp eleget láttam, hallottam a világban a szerelemről. Sok rosszat, ugyanakkor sok jót is. Szerelem nélkül nem lehet élni. Az teszi szebbé az életet. A szerelmet minden pórusoddal, hajszáladdal érezned kell! Ha ez nincs meg, az nem szerelem.

Hogy megvolt-e ez nekem? Kétség sem fér hozzá, hogy igen.

Lágyan örvénylő fekete szempárral farkasszemet néztem, azt hittem, a hajam az égnek áll. Egy furcsa elektromosság keringett bennem. - Nem akarod? Oké! Nem szeretném, hogy bűntudat gyötörne, téged, vagy engem - látszott rajta, hogy hiába is mondd nekem ilyen szépeket, nem itt jár az esze, sem a szíve.

Valahol máshol. Tudtam, hogy ez csak Elena lehet. Még mindig rá gondol. Még mindig szereti. Hiába próbálja kitörölni a szívéből, vagy a gondolataiból, nem fog sikerülni neki.

Az a páncél, amit keserűségből épített maga köré, megtörhetetlennek látszik. Akár egy kőszikla, körülöleli a szívét, azt hiszi, ezzel minden megvan oldva.

De nincs.

Küszködött. Ki akarta kapcsolni az érzéseit, amit nem tudott. Elena láthatatlan, nem létező szerelme visszatartotta. A bánattól fátyolossá vált látásom, először történt meg, hogy egy férfi miatt, sírni kezdjek.

Nem hangosan, csendesen. Folytak a könnyek, szántva arcom vonalait, hallottam, ahogy megcsendülve érnek földet a padlón. Utoljára megfigyelte ajkaimat, szája széle elveszetten megrándult.

Ellépett előlem, a lépcsőre, én képtelen voltam fellélegezni. Mintha egy lánc, vagy bilincs, nem engedné. Ha elengedne, abban a pillanatban meghalnék. - Nem! - vetettem Damon felé a fejem. Féloldalasan megmerevedett a lépcsőn, fogva tartotta a tekintetem. - Nem! - ismételte magát. - Ha bűntudatomnak kell lennie, - lépdelt újra hozzám, - e-miatt legyen! - az eszem a megakadályozást sugallta, a szívem a sodródást.

Két keze közé vette az arcomat, és halvány csókot lehelt az ajkaimra. Tudatosult bennem először, hogy beleszerettem, teljes szívemből a vámpírba. Tehetetlen vagyok ezzel szemben, testem semmilyen parancsra nem reagált, csupán a letablózó csókra tudott irányulni minden figyelmem.

Alig ért össze a szánk, csiklandozott, másik pillanatban falta a számat, vadul, őrülten. Csuklójára fonódtak ujjaim, jéggé fagyott végtagjaim azonnal felforrósodtak a bőrétől. Elhajolt tőlem, kutatta annak jelét, hogyan is érintett a csókja. Hogy érintett? Felkavart, elpusztított, eltiport...

Őzikeszemekkel bambultam rá, kis csíkokban folyt megállíthatatlanul a sós könnyem. Vigyora mindent elárult. Hüvelykujjával megsimította még mindig keze között pihenő arcomat. - Jó éjszakát! - már rég elkocogott, mikor én még álltam, teljes értetlenséggel.

Mi történt? Mi folyik itt? - kérdeztem magamtól.

Ezek megválaszolatlanul maradtak. Semmi félelem nem derengett bennem, azért tartózkodtam. Igyekeztem minél reálisabban gondolkozni.

EZEK UTÁN?

Az vicces lesz.

Elveszett ötlet. Éjjel, forgolódtam az ágyban, nem találtam a helyem, a kényelmes pozíciót. Szörnyen kiakadtam. Holnap úgy fogok kinézni, mint aki a halálból tért vissza. Szorosan megöleltem a párnámat, a puhaságba fúrtam a fejem, mind hiába. Durcásan átfordultam a másik oldalra, kényelmetlen. A hátamra, förtelmes. Hasra, kibírhatatlan. Megint az előbbi oldalamra, ami szembenézett az erkéllyel, meg az ablakkal, kétség kívül ez volt a legjobb. Le sem tudtam hunyni a szemem.

Bevallom, azt reméltem, hogy csak úgy, betoppan ide a fekete lovagom, azt is tudtam, hogy nem jön el. Otthon vedeli magába a minőségi piáját, ami nekem se ártana. Félek, annyira kiütném magam, ugyan el tudnék aludni, holnap viszont nem tudnék felkelni.

Elmerültem a gondolataimba, feltüzelt érzéseimbe, ekkor fejest ugrottam Álomországba.

*

Az ajtó előtt meghallottam Ric, meg Damon hangját. Pont elcsíptem egy kis beszélgetést. - ...ezt akarom szülinapjára. Mit szólsz?

Ekkor rontottam be, úgy éreztem magam, mint egy bika. Damon pimaszul mosolygott a pultnál ülve, Ric a konyhában tevékenykedett. - Hogy mit szólok? - tettettem gondolkodást. - Nem is tudom...

- Neked is szia! - üdvözölt Damon.

Ráncoltam a homlokom, enyhe, mégis egyértelmű célzást adtam neki, ám ez sem törölte le idegesítő vigyorát a pofájáról. - Szia Ana! - hunyászkodott meg Alaric. - Mi van veled mostanában?

- Ne tereld a szót! - tettem csípőre kezem. - A szülinapomról beszéltél.

- Már csak két hónap! Hűűű - vágott hülye fejet a Salvatore, két kezét a feje mellé tette, szemét a plafonra aggatta.

- Marha jó! - nem voltam túl lelkes. - Reméltem kiskoromban lebeszéltük, hogy...

- Semmi buli, semmi ajándék, csak ülünk, kussolunk, és mosolygunk!

Bólintottam. - Pontosan! Ehhez tartsd magad! Különben leszúrom magam az egyik karóddal!

- Ugyan már! Szeretsz bulizni, nem?

- Igen...

- Akkor? Bulizunk, egyértelmű!

Elszomorodtam. A Salvatore túlbuzgósága egyszerre nevettetett, siratott. Alaric észlelte rajtam a dolgot, sietve magyarázkodni akart Damonnak, megálljt parancsolva felemeltem a kezem. - Hagyd! - Damon szemöldöke összeszaladt. Üresen tündöklő mosolyt erőltettem a számmal, magyarázkodásképpen. - Nem szeretem a szülinapomat. Kész! - indultam meg a hűtő irányába.

Reméltem nem azt találom, amit a múltkor. A nagy büdös semmit!

Damon csak nem hagyta annyiban. - Úgy Istenigazából, miért is?

Alaric gyilkosan nézett a fiúra, aki értetlenkedett. - Nem hiszem, hogy szeretnéd a szülinapodat, ha aznap tűnt volna el az anyád, meg az apád, bónuszként meg átváltoztál! - dobtam gyenge, erőltetett vigyort, mialatt kitettem a müzlis tálat, a müzlivel, meg a tejjel, elé.

Ott kezdtem el készíteni a reggelit. Ric mellettem vagdosta a verbénát, hogy megtölthesse velük a kifogyott készletét, Damon meg ropit ropogtatott. Most Alaric "Szégyelld magad, megmondtam!" fejcsóválása sem ingatta meg Damont. - Ez tök jó! Egy haláli jó partit csinálunk!

- Elég Damon! Ez nem a megfelelő idő! - motyogta Alaric az orra alatt.

Elkészítettem a müzlit, mialatt kanalaztam, párszor összenéztem az előttem ülő fiúval, érzelemmentes arca telipofás vigyorral gazdagodott.

Meg egy szemforgatással, amit én adományoztam.